Kilencfarkú Rémálom - Első fejezet

 A temetkezési vállalkozás ajtaja óriási dörejjel csapódott be, nyílt ki, majd zárult vissza. Odabent, kérem szépen ugyanis, egy mindent eldöntő vita folyt – jobban mondva kétségbeesett harc egy állásért, illetve néhány méltóságért. Rose már réges-rég elhatározta, hogy belép a Borteri Halálisten Egyesületbe, és tőle szokatlan módon konokul ragaszkodott a már bent lévő, még igencsak friss barátai segítségéhez. Érvei, melyek szerint ezáltal sokkal mélyebb lehet a kapcsolatuk, illetve még fejlődhetnek is, sajnos süket fülekre találtak. Természetesen.
 Pedig a lány semmi rosszat nem akart, sőt, mint láthatjuk, megkérdőjelezhetetlennek tűnő indokokkal állt a másik három halálisten elé, akik ennek ellenére továbbra is passzívan viszonyultak az egészhez. Szóval cselekednie kellett, és minél gyorsabban meggyőzni őket a küldetés fontosságáról. Ez volt a feltétele az egyesülethez való csatlakozásának, ezért bármit megtett volna a cél elérésének érdekében.
 Mégis milyen eszközök vannak még a birtokában? Nem sok, kivéve saját testi erején kívül, amely pont elég volt arra, hogy a küldetés tárgya végett igencsak megijedt Eriket levadássza és visszahozza az épületen belülre. A kis szőke fiúcska ugyanis kirontott a temetkezési vállalkozásból, bevágta maga után az ajtót és futni kezdett, de Rose gyorsabb volt nála és rögvest vissza is rángatta őt. Nem, eddig ő segített mindenkinek, most a többiek fognak neki. Hah.
 Vegyük csak sorban! Kimosta Shadow helyett édesapja ingjeit, és még ki is teregette őket, lenyírta a városháza kertjében a bokrokat szép formásra, mivel May csak a romboláshoz értett, illetve eljuttatott egy remegő kezekkel írt szerelmeslevelet (igazából többet) egyik nővére, Madlyn szobájába. Mindezt azért, hogy amikor életbevágó helyzet üt be, akkor a trió csak a vállát vonogassa és édesapja bizarr koponya- és egyéb más csontokból álló gyűjteményét fixírozza. Nem mintha az a combcsont ne lett volna átlagon felüli vastagságú, de azért mégis!
 Ekkora tömény elutasítást mégsem várt! A nővéreit pedig nem vihette magával. Henriett oktatta az ifjoncokat, Madlyn a történelmi vizsgájához végzett kutatásokat, Tabitha pedig Fisharcban volt nyári táborban.
 Rose próbálta rendezni a vonásait, ahogy lassan végigpillantott a színes társaságon. Bizarr. Shadow ezüstszín haja, May zöld bal- és kék jobb szeme továbbá Erik vézna, apró, öltönybe bújtatott alakja pontosan így volt leírható. Azért az ő külsője sem volt túlságosan hétköznapi, ami azt illeti, egyedül egyenesre vasalt, hosszú, sötétbarna hajkoronája mentette meg őt az imént az eszébe jutott jelzőtől.
 Mégis mennyire volt reménytelen meggyőzni barátait? Mondjuk egy tízes skálán? Azért ez a hahó, srácok, vadásszunk le egy titokzatos szörnyet Merkerben című felvezetés nem volt túl jó ötlet, sokkal finomabban kellett volna kezdeni, de hiszen annyira izgatott volt! Kinek jut eszébe ilyenkor barokkos körmondatokat gyártani, emelkedett stílusban, ünnepélyesen utalgatni a közeledő – életveszélyes – kalandra? Mert egy majd' kétméteres, vérszomjas fenevadat levadászni nem a piknikre induló embercsaládok szokása, nemde? Bár... Rose sosem tartott annyira komolyan lépést az Ephemeraldon kívüliek szokásaival, lehet, hogy ott már divattá vált ilyen túrákra indulni.
 Mekkora nagy ostoba volt, hogy azt hitte, a többiek csakúgy eljönnek majd vele!
 Erőszakosan megrázta a fejét. Tanult ő egyet s mást, mielőtt Borterbe jött volna, látott piszkos módszereket, csak egy baj volt velük: az ő ártatlan, jókislányos felfogása nem bírta elviselni ezeknek a tudatát. Már akkor is keserves zokogásban tört ki, amikor a tanító nénivel elmentek megnézni a háborúban lepusztult emlékvárosokat.
 Akkor meg mégis miért akart ő szörnyetegre vadászni?
 – Ha eljöttök velem, megszerzem nektek Kekectől a legínycsiklandozóbb málnatortát, amit valaha etettek! – jelentette ki magabiztos mosollyal. Oké, azért ez elég gyenge volt, ezt ő is könnyűszerrel belátta, viszont mihelyst May reményteljesen végig nyalt az alsó ajkán, bizakodni kezdett. Ha legalább a halálkaszájával féktelenül garázdálkodó lányt magával tudná vinni, lenne esélye.
 – Ingyen? – vonta fel Shadow a szemöldökét, tekintete huncut csillogása elárulta, hogyha Rose nemet mond, akkor vége a játéknak, természetesen a trió javára. Végül is, ez volt a cél, ugyanis a fiú a nyarat arra szentelte, hogy minél változatosabb módon szívassa meg a város lakóit, még magát a polgármestert is, természetesen, ehhez pedig szüksége volt Mayre, no meg persze Erikre is. Bár a szöszke többször töltötte be az áldozat, mint a mesterkedő szerepét, azért igencsak hozzá nőtt már, amit fiatalfelnőttes büszkesége miatt sohasem mondott volna ki nyíltan.
 – Teljesen ingyen – fúrta bele Rose sötétbarna szemeit Shadow fekete íriszeibe, mire a fiú megadóan sóhajtott. Azt persze elfelejtette, hogy Kekec, a cukrász különösképp kedvelte Rose-t, mióta az betegsége alatt besegített neki a konyhában és az eladásban egyaránt. Legközelebb körültekintőbbnek kell lennie... Már, ha lesz legközelebb. Ugyanis levadászni a merkeri fenyőerdőkben garázdálkodó kilencfarkú rókaszörnyet egyenlő volt a biztos halállal. Ő komolyan képtelen volt elhinni, Rose miért nem várta meg, amíg újabb küldetések jelennek meg a vizsgatáblán. Mondjuk szüzek kósza lelkének begyűjtése, vagy valami ilyesmi. Bár tapasztalatból tudta, hogy a fiatal lányok szellemei előszeretettel hozták a szívbajt az emberre. De legalább nem üldözték tűhegyes karmokkal a karjukon!
 – Rendben, Outteridge – állt fel végül a székről, amelyet Rose készített oda a temetkezési vállalkozás pultja elé. – Segítünk neked.
  A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megköszönte a támogatást és kitessékelte barátait a házból, hogy mindenki felkészülhessen a holnapi indulásra. Végre teljesjogú tagja lehet Borter egyesületének! Amióta csak a városba jött, erre a pillanatra várt, és most végre elmehet a vizsgaküldetésére. Tudta jól, hogy előbb-utóbb könnyebb feladatok is felkerültek volna a fenyőből készült táblára, de már minden porcikája égett a vágytól új munkahelye végett. Végül is, Outteridge volt, és három nővére szintén hasonló ügyek után került be, élete végéig mardosta volna a szégyen, ha alább adja a mércét.
 Lássuk csak! Madlyn pisztolypárbajt vívott Weller szigetének elátkozott seriffnőjével, Henriett vérszomjas bohócszellemeket űzött el egy vándorcirkuszból, míg Tabitha leszerelt egy bérgyilkost. Igen, egyiket se mondaná olyan küldetésnek, amit félvállról lehetne venni. Testvérei mind komolyan megdolgoztak jelenlegi helyzetükért, nem akart csalódást okozni nekik.
 Aztán ott volt még az apja is... Múltja még nekik, saját lányainak is áthatolhatatlan, sűrű ködben úszott, amelyet lehetetlennek tűnt megközelíteni. Mégis büszkének akarta látni, érezni, ahogy a zárkózott szív, hacsak egy pillanatra is, de megnyílik feléjük, mielőtt ismét elrejtőzne.
 Igen, végtére is, megvoltak az indokai arra, miért pont ezt a feladatot akarta teljesíteni.
 Elégedetten sétált fel az emeleti lakórészre, ahol belépett a bal oldali első ajtón. A szobája. Apró, ám mégis takaros, összesen három bútordarabbal: íróasztal, ágy, szekrény. Mindig is elégedett volt vele. A zöldre festett falak felidézték benne az emléket, ahogy édesapja nekiment a létrának, és a tetejére készített festékesvödör a nyakába hullott. Hetekig nem jött ki a zöld szín vastagszálú, szénfekete hajából. Persze a tőle igencsak tartó özvegyasszonyok rögvest pletykálni kezdtek a temetkezési vállalkozásban folyó mutációs kísérletekről. Badarság!
 Rose a szekrényhez lépett, majd a felső polcról lerángatott egy bőrből készült övtáskát, melyet néhány hete vett a Piacon. Tökéletes lesz. Bár halálkaszájának, a két tőrnek nem volt benne hely, azoknak úgyis különlegesebb, kevésbé feltűnőbb rejteket gondolt ki. Több dolgot sikerült elsajátítania az átképzésén, mint hitte volna. Ugyanis az országban, Ephemeraldban alkalmazott rendszer az alap dolgokon kívül rengeteg mindenben eltért az oszakaitól. Az itteni halálistenek a csavaros észjárást részesítették előnyben, és nem rejtették el valódi énjüket a normál emberek elől, míg előző lakhelyén ennek a szöges ellentétét tapasztalhatta meg.
 Viszont volt valami, ami most mégiscsak jól jött régi életéből. Mégpedig az onigiri. Az étel remekül illett erre a kitudja, milyen hosszú útra, ezért miután előkészítette holnapi öltözékét – egy pár sportcipő, fekete nadrág, vörös ujjatlan blúz –, odalépett az íróasztalához, és a fiókból elővett háromezer yukont. A rizs nem épp az olcsó mulatságok közé tartozott, ugyanis importálni kellett az éghajlat végett. Mégis mennyi időbe fog telni, mire újra ennyi pénzt tud összekaparni? Ha teljesítik a küldetést, akkor gond megoldva, ugyanis a havi bér százezer yukon körül mozgott, a vizsgáért járó jutalom pedig félszer ennyi volt.
 Derékig érő, sötétbarna haját copfba fogta, majd levágtatott a lépcsőn, épp időben ahhoz, hogy második legidősebb nővérébe, Madlynbe ütközzön. A szőke halálisten épp akkor ért haza, és indult fel a szobájába jegyzetfüzete, továbbá egy vastag, a halálisten alfaj - nevezzük nevén, a vámpír - kialakulásáról szóló könyv társaságában. Rose illedelmesen köszöntötte, majd igyekezett tömören, visszafogott lelkesedéssel beszámolni vizsgafeladatának tárgyáról.
 – Hát húgi, te őrült vagy – csóválta meg mosolyogva a fejét Madlyn –, de sok sikert, szerintem ez pont hozzád illő küldetés lesz – kacsintott, aztán egy szélvész sebességével rohant a szobájába tanulni. Keménynek tűnt ez a történelem dolog.
 A Piac csak vasárnaponként nyitott ki, így Rose-nak szerencsére nem kellett túl messzire mennie. A többi napon ugyanis a házuk mögött kezdődő búzaföldeken álló üzletek szolgálták ki alapélelmiszerekkel a lakosokat. Mindenféle termény volt, feldolgozatlanul és készen egyaránt, kivéve a tenger gyümölcseit, amelyek a kikötői bódékban kaptak helyet.
 Délután öt óra lévén a boltosok többsége már kitette a zárva táblát, vagy legalábbis pakolni kezdett, hogy hazatérhessen, azonban az egyik, kissé roggyant külsejű bolt még nyitva állt. És sajnos pont az volt az, ahová Rose akárhányszor betért, mindig feszengve távozott. A tulaj ugyanis a város egyik legnagyobb különceként volt számon tartva, szinte szorosan az apja nyomában.
 Juliannek hívták, türkizkék, raszta haja szabadon hullt fedetlen, napbarnított vállára, orrában apró piercing ékeskedett, míg barna tekintete mindenkit nyájasan, ám mégis ürességgel átitatva pásztázott. Öltözéke még télen is harangujjú, fehér blúzból, továbbá kopott farmernadrágból és ki tudja hány évtizede hordott bőrcsizmából állt. De ami egész megjelenésére feltette a pontot, az a jobb vállától egészen a felső ujjpercekig húzódó tetoválás volt. Különbözőbbnél különbözőbb motívumok futottak végig karján.
 Éppen ezért, no meg kifogásolható modora végett, csak nagyon kevés vevő tért be a boltjába. Köztük kiemelkedő helyet kapott a sírásó, avagy Rose édesapja, továbbá annak barátai, a Vének, azaz a cipész-szabó Joe Shelter, az író Mira M. Asterix és a boszorkány, a csak nagy ritkán a városba látogató, amúgy annak szélén élő Emmelie. Végső soron, a boltnak megvolt a maga közönsége, csak épp nem hoztak annyi pénzt, amennyire szükség lett volna, és mégis, a férfin az alultápláltság egy csepp jele sem látszódott.
 – Mi járatban erre Rosie? – vigyorodott el Julian, ahogy a lány megacélozva idegsejtjeit, belépett az üzletbe. Utálta ezt a becenevet, amelyet a tulaj aggatott rá, ám mégsem említette meg neki. Minél kevesebbet kommunikált ezzel a fura alakkal, annál kevésbé érezte kiszolgáltatottnak magát.
 – Rizsért. Még mindig háromezerért adod, nemde? – vonta fel a szemöldökét Rose, mire a raszta lemondóan megcsóválta a fejét, szemeit pedig lesütötte. A pult alá nyúlt, és előhalászott egy zacskónyi rizst.
 – Kettőezerötszáz. Változnak az árak, ahogy mi is, nemde? – lökte a lány felé az ételt, majd kinyújtotta felé tetovált kezét. Rose kétkedve helyezte bele a megadott összeget. Muszáj volt valami felelnie, mielőtt távozna, már csak illendőségből is.
 – Csakúgy, ahogy mondod, Julian – felelte, és megemelte a pultról a zacskót. Már épp sarkon fordult, volna, amikor a férfi kérdése megállította. Egyre kevésbé tűnt vonzónak az onigiri ínycsiklandozó gondolata.
 – És hogy van a mi drága Grabberünk? – szólalt meg fennhangon a kékhajú, mire a halálisten kétkedő pillantással ajándékozta meg. Az apjáról szóló kérdések mindig is gyanakvást ébresztettek benne.
 – Emmelie-nél töltötték a napot a Vénekkel – válaszolt néhány másodpernyi hezitálás után, majd sietős léptekkel indult meg a kijárat felé.
 – Bajt szimatolok, Outteridge – kiáltotta utána a boltos –, jobb, ha vigyázol magadra!
 Azzal megeresztett egy keserű, száraz nevetést, Rose pedig, ha lehet, szinte rekordsebességgel sétált haza. Ezért utálta a Juliannél tett látogatásokat. A férfi mindig pontosan tudta, miben sántikál, anélkül, hogy bárkivel is beszélt volna. De legalább megvolt a rizs. Gyorsan megcsinálja az onigirit, aztán átolvassa az átképzésen már felületesen ugyan, de megtanult természetfeletti lényekről szóló tankönyvét. Ha sikerül kiderítenie, hogy a kilencfarkú róka milyen nagyobb csoportba sorolható bele, akkor onnantól fogva gyerekjáték lesz teljesítenie a vizsgáját. Persze, ehhez szüksége volt Shadow-ékra is.
 Néhány óra után eszébe jutott, hogy elfelejtett szólni nekik az indulás időpontjáról. A fenébe! Összegyúrta az utolsó rizsgombócot is, majd bevágta őket egy dobozba és az órára pillantott. Este hét. Ha szerencséje van, barátai még a Málnaálomban süteményeznek, így nyakon csípheti őket. Azonban a park majdnem a város túlsó végében helyezkedett el, így nagyon meg kellett szaporáznia a lépteit.
 Szinte szélvészként rontott ki a házukból, majdnem elsodorva magával a munkából épp hazaérő Henriettet, azonban szokásától eltérően most csak egy gyors bocsánatkérést mormogott el nővérének. Ráér a többivel akkor törődni, ha hazatért, nemde?
 Negyedóra múlva már kifulladva támasztotta a cukrászda ajtaját, és lihegve intett a cukrásznak, Kekecnek. A trió a bejáratnak háttal, a pultnál üldögélt, elégedetten nyammogva a málnáspiskótákon, aztán Kekec lelkesedését látva, méltóztattak megfordulni, hogy szemre vételezzék a jövevényt.
 – Csá! – intett neki May, majd vigyorogva magukhoz invitálta. – Isteni a kaja, mint mindig! – kacsintott felemás szemeivel Kekecre, aki nevetve megvakarta tarkóját, majd kérdés nélkül Rose elé lökött egy teli tányért.
 – Szóval mi járatban erre? – kérdezte Shadow, ajkain elégedett mosoly táncolt, ahogy folytatta. – Te is szeretnéd méltó módon elkölteni az utolsó vacsorádat?
 – Ki tudja – forgatta meg a szemét Rose. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, holnap reggel nyolckor találkozunk a könyvtár előtt. Majd kölcsönveszem apa szekerét, mostanában úgysem megy vele sehová.
 Erik rémülten nyögött egyet, majd remegve megigazgatta az orrán ülő feketekeretes szemüveget.
 – Muszáj? Mikor legutóbb utaztam vele, ráültem egy alkarcsontra! – panaszkodott, miközben a szörnyű emlék hatására gyöngyözni kezdett homlokán az izzadságcseppek.
 – Nyugalom Erik, át fogom nézni, mielőtt elindulunk vele, becsszó – mosolygott Rose, majd miután az utolsó falatot is lenyelte a süteményből, letett kétszáz yukont a pultra és jó éjszakát kívánva távozott. Ki kell pihennie magát a nagy nap előtt!

 Íme, ez volt az első történet, első fejezete. Remélem, elnyerte a tetszéseteket! Örömmel fogadom a visszajelzéseket komment, vagy feliratkozás formájában. A történet Wattpaden is olvasható: Kilencfarkú Rémálom.