Nina Moss sosem volt az a nyúlszívű típus. Sőt, mi több, a kiképzésen számtalanszor hallotta Shadow apjától, hogy több van benne, mint azt bárki más első látásra meg tudná állapítani. A férfi ezt főleg akkor hangoztatta, mikor a lány tíz másodperc alatt öt gyakorlóbábút iktatott ki. Maynek ugyanez a mennyiség csak tizenöt másodperc után sikerült.
Céltudatosság, töretlen hit, rendíthetetlen magabiztosság – ezek jellemezték Ninát a gyakorlópályán és élesben egyaránt. A vizsgafeladatát is így végezte el. Az északon fekvő Whitebuildbe települt jégférget kellett elpusztítania, ami az ottani egyesület vezetőinek sem sikerült. Ő maga azonban hihetetlen gyorsasággal vágta át a több, mint ötven méter hosszú, nyálkás szörny torkát. Aznap Nina Moss neve az újságokba került. Pedig egy vizsgának sosem kerekítettek túl nagy feneket a lapok.
Persze a lány egyből megkapta Merkerben az áhított állást, sőt mi több, minden kénye kedve szerint történhetett. Amikor megkérdezték, hogy elvállalná e egy vizsgafeladat szervezését, akkor sosem utasítgatóan közelítettek felé. Mindig Ninán állt, mit akar tenni. A kilencfarkú róka volt az első olyan feladat, amit elvállalt. Körülbelül ekkor unta meg az állandó papírmunkát és az unalmas órákat a gyakorlópályán.
Ettől várta a megváltást, a színt unalmas irodai életébe. Igyekezett a lehető legjobban kibővíteni az aktát, minden információra odafigyelt, és szent meggyőződése volt, hogy ha a róka igazodik a róla alkotott képhez, akkor ez a küldetés izgalommal teli, ám mégis egyszerű lesz.
Egészen eddig a pillanatig ebben a hitben élt, de fényes nappal látni a szörnyet nem tartozott az akta által felsorolt pontok közé. Éppen ezért fogalma sem volt, mitévő legyen. Noha neki semmi dolga nem volt azon kívül, hogy felügyelje Rose teljesítményét, agya mégis a lehetséges támadások és védekezések körül kezdett forogni.
A róka azonban továbbra is lehunyt szemmel ücsörgött a mögötte lévő fa tövében, látszólag teljesen nyugodtan. De Nina érezte, hogy ez csak egy mesterkélt álca. Ha nem vigyáznak, hamarosan Shadow meg Erik egyedül maradnak, míg őket elragadja a szörny bűvölete. Így Rose vizsgájának is lőnének. Tennie kell valamit!
– Rose, May, legyetek nagyon óvatosak! – suttogta, miközben a magassarkúját kezdte tapogatni. Kaszája elég szokatlan volt, két darab üvegszilánk, amelyeket elmésen a szalagok közé csúsztatva hordott. Amíg a szörny szeme csukva van, addig könnyedén eltalálhatja az egyikkel. Ujjai könnyedén fonódtak az apró lapocskák köré, és lassan felemelte a karját. Majd Rose keres másik feladatot magának. Izmai megfeszültek, ahogy megcélozta a még mindig egyhelyben pihenő róka mellkasát. Amaz felmordult, de Ninát ez sem tántorította el.
– Állj! – motyogta Rose, miközben az utolsó pillanatban rámarkolt a merkeri csuklójára. A nő lassan megfordult, és az Outteridge-lány szemébe nézett. A mogyoróbarna szempár elszántságot tükrözött, amelybe parányi düh vegyült. – Egy: ez az én vizsgám. Kettő: van egy tervem – jelentette ki.
– Akkor gyorsan állj elő vele! – Erik halk sípolása Rose-t arra emlékeztette, amikor apja megfeledkezik a teafőzőről, az pedig éktelen visításba kezd. Ez szinte minden hétvégén előfordult, így mondhatni, hozzászokott már, de a róka ismét megmordult, majd hirtelen felnyíltak a szemei.
Zöldessárga íriszeivel pásztázni kezdte a csapatot, nyálkás, tűhegyes fogai előbukkantak, ahogy elvicsorodott az öt halálisten láttán.
– Oké, Outteridge, elhiszem, hogy nagyon pöpec ötlettel sikerült előrukkolnod, de én a helyedben maradnék a B tervnél! – hadarta Shadow kétségbeesetten, majd amikor a róka talpra állt, azonnal gyakorlatba is emelte az imént említett dolgot. – Futás! – kiáltotta, azzal a társaság szétspriccelt a szélrózsa összes létező irányába.
Rose-nak ez pont kapóra jött, ugyanis körülbelül harminc százalék esélye volt arra, hogy a róka őt kezdje el üldözni. Akkor pedig... Nos, akkor pedig rögtönöznie kell. Titokban azért persze rimánkodott, hogy Nina vagy May ne essen neki a rémnek, de előbbit talán sikerült már meggyőznie, utóbbi pedig nagy ritkán elég erkölcsös is tudott lenni. May a szekérúton megígérte neki, hogy csak vészhelyzet esetén segít be. Most vajon vészhelyzet állt fenn? Mennyire veszélyes ez a példány?
A lány pár száz méter sprint után lassítani kezdett. Tüdeje szúrt, testén patakokban csorgott a veríték, lüktető pulzusán és lihegésén kívül pedig semmilyen más hang nem jutott el a tudatáig. Előbbi erőszakosan dörömbölt, mintha csak belülről akarná felrobbantani a százhatvan centis testet. A róka nem őt követte.
Fáradtan rogyott le az egyik fa tövébe, és övtáskájába nyúlva kereste meg az onigiris dobozt. Halovány mosollyal az ajkain majszolta el az utolsó darab rizsgombócot, majd csatolta le a vizesüvegét annak tartójáról. Lassan, óvatosan iszogatott, nehogy kárt tegyen magában.
Nem tudta, mit reméljen az estétől. A nap már lebukóban volt, hihetetlenül gyorsan telt az idő, ő pedig a barátai nélkül üldögélt egy ismeretlen erdő közepén. Épeszű halálisten ilyenkor rögvest keresni kezdené őket, és bár Rose koporsótervezés közben igencsak megkérdőjelezte önnön józanságát, azért az most sem hagyta cserben.
Lassan felállt a száraz, narancsszín tűlevelekről, majd megpróbálta besaccolni, milyen irányból érkezhetett pontosan. Leginkább a nap állásából ítélve villámgyorsan lerendezte fejben a tájékozódást. Szóval, Merker Borterhez képest déli irányban fekszik, az erdő Merkerhez képest pedig úgyszintén. Éppen ezért, északnak kell mennie.
Ismét az övtáskájában kezdett el keresgélni, amikor is a keze ügyébe akadt valami apró, papírnak tűnő dolog. Kíváncsian kiemelte, de csak a Julian által írt gyűrött cetli volt az.
– A fenébe, te bolond, mégis mit akarsz ezzel elérni? – csettintett bosszúsan, azzal dühösen eltette a papírt. Gondolatban nyergeld fel a rókát és vágtass! Ez csak egy ízléstelen tréfa, semmi más, hiszen Julianról volt szó, egy különc stílussal operáló, egyszerű emberről. A barátai és Nina sokkal fontosabbak voltak, mint az, hogy ezen álljon neki agyalni. Átkozta magát, amiért elfelejtette kidobni a pihenőnél lévő hulladéktárolóba a rejtélyes üzenetet.
Óvatosan körbe kémlelt, majd lehajolt és csizmájába nyúlva lecsatolta bal-, aztán jobb bokájáról az odaerősített tőröket. Most résen kell lennie, ki tudja, merre járhat a róka. Remélte, hogy se Ninát, se Mayt nem kapta el. Bár elnézve az eszement borterit, Rose erősen kétségbe vonta azt, miszerint a felemásszeműt elbűvölné egy kilencfarkú róka titokzatos mágiája.
Így a halálisten megkezdte észak felé tartó sétáját, óvatosan lépkedve, nehogy zajt csapjon, és életében először áldotta az átképzést. Oszakában sosem tanultak a hangtalan lopakodásról, ugyanis teljesen más világ volt. A természetfeletti rejtve maradt az emberi tekintetek elől, itt azonban a kettő szoros, szinte elválaszthatatlan kapcsot alkotott, és bármi megtörténhetett. Mint például ez a mostani eset. Odaát a vizsga egy egyszerű lélekbegyűjtésből állt, amelytől a fiatal lány valósággal rettegett. Elvenni egy életet nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé, de az idős asszony mosolyogva szunnyadt el az ágyon, mint aki szép, boldog évtizedeket élt át. És akkor Rose előállt a teóriájával, amelyet a Borterbe érkezése előtti összes begyűjtésen átismételt magában.
Minden emberi élet egy könyv, az évek pedig a fejezetek, míg maga a halálisten jelenti az utolsó oldalon a vége szócskát. Ők zárják le a kerek, egész történetet azzal, hogy a lelket kaszájukba szívják, majd leadják a főnökeiknek. A lány elméletét pedig a valóság váltotta valóra, amikor meglátogatta a lélekkönyvtárat. Polcok magasodtak mindenhol, rajtuk könyvek, a könyvek gerincére pedig üres, vagy épp valamilyen színben úszó üvegcse volt rögzítve, amelyre egy zsineggel cetlit kötöttek, rajta a könyv főszereplőjének – az élő vagy halott embernek – a nevével. És akkor Rose leemelt egy ilyen kötetet, az üvegcsében rózsaszín, formátlan anyag úszkált. Morishige Yuriko. Aranyos, női név, a könyv viszont szokatlanul vékonyka volt. Mikor az Outteridge-lány belelapozott rövid, mindössze öt fejezetnyi történetet talált a lapokon, amely egy halálos betegség ellen küzdő, vidám kislányról szólt. A vége szó pedig kerekké tette ezt a szívszorító történetet. Rose innentől fogva már nem ellenkezett, ha lélekbegyűjtésről volt szó, mégis az irodákban kötött ki, amely valamelyest megnyugtatta őt.
A sötétség kezdte egyre inkább bekebelezni az erdőt, így a halálisten minden érzékével a környezetére koncentrált. Nem szerette a váratlan, kellemetlen meglepetéseket.
– Outteridge! – A pisszenés alig hallhatónak hatott, akár egy sürgető álom. Rose a közeli fákra pillantott. A magasból, a tűlevelek rejtekéből szólt hozzá az ismerős hang.
– Shadow? – suttogta, mire az ezüsthajú rögvest hadarni kezdett odafentről. A mássalhangzók szinte teljesen egybefolytak, a lány mégis ki tudta venni a lényeget.
– Mássz fel hozzánk! Az a dög elég sok mindent csinált, amíg az erdő túlsó végében kószáltál.
Rose ismét hálát adott az átképzés azon részének, amikor a Bortert övező Fooler erdőben gyakoroltak, többek közt fáramászást is, így lendületesen indult meg felfelé, az egyik legvastagabb törzs mentén. Ironikus módon a társaság többi tagja is ott ücsörgött a környező ágakon. A lány elhelyezkedett, hátát a fatörzsnek vetette, majd kíváncsian felfelé nézett, ahol Shadow foglalt helyet, szintén hasonló pozícióban. A fiúval átellenben lévőn Erik, alatta, Rose mellett Nina kuksolt. A szöszke fiú szemei könnyesek voltak. Az Outteridge-lány rosszat sejtett.
– Shadow – vett egy mély levegőt –, hol van May? – kérdezte, hangja remegett.
Az ezüsthajú bosszúsan csettintett egyet a nyelvével, ebbe pedig minden, az elmúlt órákkal kapcsolatos véleményét megpróbálta belesűríteni.
– Genfriy úgy döntött, leszereli a rókát, amikor az Erik felé kapott, de tudod milyen, nem? A fenébe is, szokása szerint az ellenfél szemébe nézett! A dög pedig természetesen magával vitte.
Rose Ninára pillantott. A merkeri az ajkát harapdálva mustrálta a pár méterrel alattuk elterülő földet. Vonásai bűntudatot tükröztek, mintha a lány az ő hibájából került volna a kilencfarkú szörny karmai közé. A halálisten utálta, ha barátai, még ha azokat alig pár órája ismerte is, szenvednek.
– Elmegyünk May-ért – jelentette ki Rose. – Hol láttátok utoljára?
– Rose, ez már nem holmi vizsgafeladat, szólni kéne Merker vénjeinek – szólalt meg Nina. A lány egészen idáig csendben hallgatta a borterieket, most jutott el addig, hogy bekapcsolódjon melléjük.
– De mire értesíted őket, ki tudja, mi lesz Mayjel! – fakadt ki Shadow. – Szerintem Outteridge-nak igaza van, érte kéne mennünk.
Nina hevesen megrázta a fejét. Nem akarta veszélybe sodorni régi osztálytársait, és May elragadása feltette nála a pontot arra a bizonyos i-re.
– Pontosan erről van szó! Már a fene se tudja, mi van Mayjel, éppen ezért bölcsebb lenne a vénjeinkre bíznotok az ügyet! – csattant fel a halálisten.
– Szerintem valaki menjen el szólni a véneknek, a többiek pedig kezdjék el keresni Mayt – javasolta csendesen Erik. A szőke fiú némán hallgatta a kirobbant vitát a páros között, de most remegő hanggal szólt közbe, mire mindenki érdeklődve kezdte pásztázni őt. Utált a figyelem középpontjában lenni.
– Csináljunk úgy, ahogy mondta – sóhajtott Rose, majd lassan felállt az ágon, és a törzsbe kapaszkodva megindult lefelé. – Nina, elmennél hozzájuk? – kérdezte halovány mosollyal az ajkain, mire a halálisten némán bólintott, aztán lassan ő is elmosolyodott.
A csapat tagjai sebesen lekúsztak a biztonságot nyújtó ágak közül. A sírásó lánya után Nina, Shadow és végül Erik érkezett meg a talajra, ahol a merkeri egy szó nélkül megindult a város irányába. Alakját hamar bekebelezte a fákat, s a környéket övező sötétség, ahogy eltávolodott tőlük.
– Szóval, hol vesztettétek el Mayt? – tette fel ismét a kérdést Rose, mire Shadow az alattuk elterülő tűlevélszőnyegre mutatott.
– Pontosan itt. – A fiú felvonta a szemöldökét, szája gúnyos mosolyba fordult.
– Ó! – nyögte ki a halálisten. – Amúgy srácok, valamit el kéne mondanom nektek.
A mögöttük álló Erik ekkor erőteljesen megrántotta a lány vörös blúzának alját, egyidőben Shadow kabátujjával, aki idegesen csettintett egyet a nyelvével. Ha az apró termetű fiú még egy gombot letép róla, akkor holtbiztos, hogy kifizetteti vele.
– Rose, biztos nagyon fontos lehet, de ott áll mögöttetek a róka. – Erik hangja végig remegett és egy oktávval magasabban szólt a kelleténél, így a két halálisten egyből hátrapillantott. Majd ismét szembe kerültek a fenevaddal. Amaz ezúttal is lehunyt szemmel ücsörgött annak a fának a tövében, amelyről az imént másztak le, miközben lustán mosakodott. Érdes nyelve lassan, komótosan nedvesítette be a sűrű, lila bundát.
– Ha megint azt mondom, hogy van egy tervem, akkor segítetek? – suttogta az Outteridge-lány, mire Shadow kimérten bólintott, bár látszott, a menekülésen kívül máshoz nemigen fűlik a foga.
– Oké, de ha szerepelek benne, mint rókavacsora, inkább tartsd meg magadnak – egyezett bele a halálisten.
– Rendben, másszatok fel a környező fákra úgy, hogy háromszöget alkothassunk. Akit megtámad a róka, annak a másik kettő segít leszerelni. De ne öljük meg, jó? – vázolta fel Rose röviden az elméletét, miközben tekintete végig a mosakodó szörnyetegen függött. – Most!
Azzal a trió nekiiramodott a környező fák felé, és villámgyorsan felkapaszkodtak rajtuk. A kilencfarkú szörny eközben elégedett morgással nézett fel a tisztálkodásból, sárgás szemeivel a halálisteneket kezdte el pásztázni. Nem tudta eldönteni, hogy először a hímeket, vagy a nőstényt vegye célba. Úgy tűnt, mintha az előbbi kettő védelmezte volna a nőt. Okosan kell lépnie. Most nem tűntek annyira rémültnek, ahogy délután, így lehetett esélyük ellene. Azonban az éjszaka sötétje az ő mancsára játszott. Halálistenek ide vagy oda, azért ennyire csak nem fejlettebbek holmi embereknél! Lássuk csak... Milyen fegyvereket látott náluk nemrég? A nőstény kezében tőrök pihentek, már csak az a kérdés, tud e célba dobni velük. Ha nem, akkor őt most figyelmen kívül hagyhatja. A magasabb hím a hátán kardszerű szerszámot hordott, azzal lehetetlen távharcot kezdeményezni, így maradt a másik. Nála voltak a pisztolyok. A róka önelégülten horkantott egyet. Kezdődhet a harc.
Talpra állt, és szinte vágtatva iramodott meg Erik fája felé, gondosan ügyelve arra, hogyha a nőstény mégiscsak tudna célba dobni, akkor a suhanó penge hangját hallva rögvest kitérjen a csapás elől. De nem történt semmi, csak néhány kósza lövés érkezett, miközben felkapaszkodott a törzsre. Túl könnyű volt, túlontúl könnyű... Ennyire gyengék lettek volna halálisten létükre? Csalódottnak érezte magát.
– Nem mész te sehova! – dörmögte maga elé Rose. Erik már kilőtte az egész tárt, és remegő kezekkel próbálta újra tölteni a pisztolyt, miközben Shadow épp azon morfondírozott, viszonylag elég hangosan, hogyan jusson át az alacsony fiúcska fájára. A lány úgy érezte, tudja mit kell tennie.
Felmérte a távolságot a saját, és a háromszög csúcsát képező, avagy Erik fenyője közt, majd ugrott, egyenesen a kilencfarkú szörny feletti ágra. Ismét az eszébe villant a cetli. Most vagy soha.
– Julian, ha átvertél, később még megbánod – motyogta, ahogy tőrével lereszelt egy vékonyka mellékágat a sajátjáról, amely tele volt elszáradt tűlevelekkel. A róka pofája előtt kezdett el hadonászni vele, mire az állat megszédült, és akárcsak a macskák, talpra esett.
A lány pedig minden bátorságát összeszedve megcélozta a szörny hátát. Ugrott.
Örömmel fogadom a visszajelzéseket feliratkozás és/vagy komment formájában. A negyedik fejezet Wattapaden is elérhető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése