Kilencfarkú Rémálom - Ötödik fejezet

A/N: Kedves Olvasó! A Kilencfarkú Rémálom című előzménytörténet utolsó fejezetéhez értél. A továbbiakban szeretném a segítségedet kérni. Két történet között vacillálok, amiket szívesen publikálnék itt. Az egyik, a Metálszárny, Borter boszorkányának, Emmelie-nek lenne az előzményregénye, kicsivel hosszabb, mint ez. A másik, az Árnyék Lovag, már a főszálon futna, akció és kaland jellemezné. Komment formájában várom, hogy te melyikkel szeretnéd folytatni utazásodat Ephemerald szigetén. Jó olvasást! 

A róka minden büszkeségét összeszedve egyenesedett fel Rose súlya alatt. Erős csontozata lévén csak hasra esett, de egyből sikerült rendbe szednie magát. Átkozta a furfangos nőstényt, amiért ismerte az ősi szokásokat. Túl fiatal volt, ezt minden porcikájában érezni lehetett, épp ezért a szörny nem bírta leküzdeni gyanakvással vegyes bosszúságát.

 – Rose! Jól vagy? – üvöltötte Shadow, aki időközben átért a remegő Erik fájára, és kikapta a pisztolyt a fiú kezéből. – Ne lőjük le?

 A lány idegesen megmarkolta az alatta lévő állat lila szőrét. Selymes és puha volt, akár a legfinomabb álom. Így, ennyire közel ehhez a rémhez nem érezte magát életveszélyben. Mintha az sértett büszkeséggel hunyászkodott volna meg, ahogy helyet foglalt rajta. Most már értette Julian célzását. Ha megülöd szőrén a rókát, akkor nem fog bántani.

 – Ne! Megpróbálok valamit, ha Nináék időközben visszaérnének, akkor jöjjetek utánam, oké? – kiáltotta vissza Rose, és eltökélten kezdte bámulni a róka tarkóját. Visszahozza Mayt, az ikerpárt és a merkeri halálistent is, a vizsgája pedig sikerrel fog zárulni, akár már ma éjszaka.

 – Rendben! Légy nagyon óvatos Outteridge! – felelte Shadow, majd visszaadta Erik kezébe annak pisztolyát. Egy darabig biztos nem lesz szükségük a halálkaszáikra.

 – Oké, fiú – hajolt Rose a kilencfarkú szörny bojtos füléhez –, mi a neved?

 A könyve szerint ugyanis a róka képes gondolatátvitellel kommunikálni a gazdájával, a lány pedig úgy vélte, kiérdemelte ezt a címet.

 Barry vagyok – hallotta meg a morgó hangot a fejében. Akárcsak egy ködszerű látomás, amely az egész testében visszhangzott. Különös, paranormális élménynek hatott, még halálistenként is, éppen ezért találta annyira izgalmasnak az események jelenlegi fordulatát.

 – Szóval, Barry... Szép név! – mosolyodott el a lila fül mellett, ajkait lágyan csiklandozták a szőrszálak. – Elvezetnél kérlek oda, ahová a többieket vitted? – kérdezte, miközben próbált a lehető legtisztelettudóbban viselkedni az állattal. Akármilyen kegyetlennek tud tűnni egy ilyen lény, neki is élő, lüktető szíve, s lelke van, amelyeket szem előtt kell tartani. Rose mindig így gondolkodott, és bár valamilyen szinten haragudott is May meg a többiek miatt, a kilencfarkú rókák nem szokták megölni a zsákmányaikat. Ez pont elég ok volt neki a bizalom megalapozására.

 A szörny óriási erővel indult meg délkelet felé, jelentősen eltérve attól az úttól, amelyet néhány órája a halálisten használt a visszajutáshoz és meneküléshez egyaránt. Ennek ellenére a lány mélyen megborzongott, milyen közel jártak. Csak egy hajszál választotta el attól, hogy ő is a felemásszemű sorsára jusson, vagy esetleg megmentse őt a bűvöletből. Az utóbbi lehetőség mély bűntudatot ébresztett benne.

 Ne csüggedj! – Barry hangja lágyan simított végig lelkén.

 – Te vetted el őt tőlünk. – Rose sírva fúrta bele a fejét a puha bundába, könnyei rögvest ragadóssá tették a fényesen csillogó szőrszálakat. A nedvesség sötétebb árnyalatúra színezte azokat.

 Ő döntött így – felelte a róka.

 – Hazug – mosolyodott el a lány. – A mágiád csábította el.

 A mágiám nem én vagyok. A váza sem egyenlő a virággal, ami benne van – zárta le a röpke beszélgetést az állat, aztán gyorsabb tempóra kapcsolt.

 Vázák. Rose visszagondolt arra az időszakra, amikor Oszakában, még tinédzserként, abszolút abban a tudatban élve, hogy ember, egy műkereskedésben dolgozott. Semmi pénzért sem mondott volna le arról az időszakról. Felső-közép második évfolyamában járt, és épp a nyári szünetét próbálta élvezni, de hiányzott neki valami. Ekkor nevelő apja, aki festő lévén rengeteg hasonló üzlettel ápolt jó kapcsolatot, beajánlotta őt dolgozni a néhány utcával odébb található boltba. A fiatal lány minden reggel boldogan kelt fel, mivel az üzletvezető öregúr rendkívül kedvesen bánt vele, a pozitív atmoszféra pedig jótékony hatással bírt az optimista Rose-ra.

 Egyik reggel azonban új ügyfél érkezett, az öregnek pedig halaszthatatlan teendője akadt, így a lánynak kellett intéznie a dolgokat. Egy vázát bíztak rá, amely az illető hölgy ükapjának tulajdonában állt még régebben. Tiszta, törékeny üvegből készült, és egyből elbűvölte a makulátlan dolgokra fogékony halálistent. Ő is ugyanilyenné akart válni.

 Barry viszonylag gyorsan, cirka tíz perc alatt érkezett meg. Egy robosztus fenyő előtt állt, amelynek gyökerénél óriási üreg tátongott. A Hold tompán világította meg a mélyedést, ahonnan síri, fojtogató csend szűrődött ki. A róka érezte a Rose-on eluralkodó félelem szagát. Utálta a gyengéket, nem tudott mit kezdeni velük.

 Nincs mitől tartanod. A barátod rendben van – próbálta megnyugtatni a lányt.

 – És az ikerpár meg a másik halálisten? – kérdezte amaz reménykedve. A csekélyke hatalom, amelyet Julian egy papírcetlin adott át neki lassan kezdett számára értelmet nyerni. Ha megkéri Barry-t, akkor visszaadja az elbűvölteket, ő pedig... És akkor leesett neki.

 Semmi bajuk – felelte az állat.

 – Rémes vagyok. Ugyanolyan kapcsolatban állunk, mint te és az üregben lévők. Csak te az én üregemben raboskodsz – fejtette ki, ajkai pedig szomorú, beletörődött mosolyra húzódtak.

 Nézhetjük így is. Kihozzuk őket, aztán feladom magam nektek, kétlábúaknak. Hiszen így tervezted, nemde? - vázolta a dolgokat Barry, érzelemmentes hangja késként fúródott Rose szívébe.

 – Terveztem. Ha Erikék és Nina a vénekkel megérkeznek, beszélünk a sorsodról. Nem bocsátható meg könnyen, amit tettél. Az ikrek után a szüleik hetek óta hullatják a könnyeket, a fiatal halálisten karrierje pedig stoptáblába ütközött. Ennek ellenére nem fogom engedni, hogy ketrecbe kerülj – fejtette ki a lány, majd gyengéden megszorította bokáival a róka oldalát.

 – Mehetünk!

 Azzal leereszkedtek a szuroksötét üregbe. Az egyedüli fényforrás Barry sárgán csillogó szempárja volt, ez is csak tompán világította meg az állat pofáját. Halk neszezés hallatszódott pár méterrel odébb. A kilencfarkú róka felmordult.

 Tedd a kicsi nőstényeket a hátamra! – vezényelte Rose-t.

 – Nem látom őket – suttogta a halálisten, aztán hunyorogni kezdett. És akkor ott voltak. Két szöszke kislány, akik kísértetiesen hasonlítottak a téren látott lila inges fiúcskára. Ha testvérek, az megmagyarázta volna az édesanya beteges soványságát, arcának sápadt színét. Rose már a gondolattól is elégedetten mosolyogni kezdett, hogy az asszony ajkai hamarosan ismét egészséges mosolyra húzódhatnak. A hónuk alatt fogva emelte meg először az egyik, majd a másik ikret. Ahogy közelebbről megnézte őket, szájuk szélére vörös csíkok száradtak, szemeik üvegesen meredtek a semmibe.

 – Meghaltak – motyogta elveszetten. Az asszony mosolyáról dédelgetett álmai szertefoszlottak.

 Nem. A bűvölet miatt ilyen a tekintetük – oszlatta el kétségbeesését a róka pár másodperc alatt, de Rose-nak még ez sem volt elég.

 – A vörös csíkok – vágott vissza halkan, mire Barry nevetéshez hasonló hangot hallatott a fejében. Áruló.

 Az csak málna. Az volt náluk, amikor összefutottunk. Időközben megették, bár furcsállom a dolgot, ugyanis itt nem terem ilyen – gondolkozott el a róka, a lány pedig megkönnyebbült sóhajjal ölelte magához a kis testeket.

 – Biztos a piacon vették őket. Menjünk ki, hiszen még Mayéket is ki kell innen hoznunk – javasolta, mire Barry megindult a felszín felé.

 Odakint azonban már kisebb társaság várt rájuk. Erik és Shadow leplezetlen kíváncsisággal bámulta a kilencfarkú róka hátán ülő Rose-t meg a karjában pihenő, elbűvölt ikreket, míg Nina egy szakadt női alak mellett álldogálva, tátott szájjal figyelte az érkezőket.

 – Üdvözlöm, Harty Fagell vagyok – lépett az idegen teljes lelki nyugalommal a halálisten mellé. – Merker egyik vénje – tette hozzá. Harty csupán egy földet seprő, piszkosbarna, foszladozó kabátot viselt sovány testén. Bőre sárgásan fénylett, ám teljesen egészségesnek tűnt, ami kissé zavarba ejtette Rose-t. Hátközépig érő, kócos, fekete haj keretezte arcát. Ajkai lágynak, teltnek tűntek, orra keskeny, kéken parázsló íriszei felett markáns szemöldökcsont helyezkedett el. Talán harminc körül lehetett.

 – Rose Outteridge – mosolygott a lány. Kezet fogtak. Harty ujjai erőteljesen szorították meg a borteri kézfejét.

 – Vannak még odalent, ha jól tudom – mondta a vén, ahogy a fenyőhöz sétált, majd elnyelte őt az üreg sötétje.

 – Srácok, úgy örülök nektek! – nevetett Rose a barátaira, akik elmosolyodtak a lány lelkesedése láttán, Nina azonban továbbra is értetlenkedve bámulta a kilencfarkú rókát.

 – Hogy kerültél ennek a szörnyek a hátára? – röhögte el magát, mire a halálisten szégyenlősen vállat vont.

 – Ráestem. Aztán kiderült, hogy aki megüli a szőrén, annak engedelmeskedik – zárta le a dolgot. – De ti hogyan értetek ide ilyen hamar? – pillantott a többiekre.

 – Harty – közölte Shadow, mintha a vén nevének említése tökéletesen kielégítő válasz lenne Rose kérdésére. Valójában az is volt, mivel egy boszorkányt, embert, vagy halálistent nem dísznek vesznek be egy város vénjei közé. Valamiben rendkívül kiemelkedőnek kell lennie az illetőnek, különben semmi keresnivalója ott.

 A nő pár perc elteltével feltűnt az üreg szájában, egyik vállánál May, a másiknál az ismeretlen halálisten támolygott, tekintetük pontos mása volt az ikrek üveges szemeinek. Harty várakozóan pillantott Rose-ra, mintha tőle várná a helyzet orvoslását. A lány megértette, mit szeretne, és Barry füléhez hajolt.

 – Engedd el őket, kérlek – suttogta.

 A róka halkan felmordult, ezúttal azonban nem válaszolt a borterinek. Tudta jól, hogy nem lenne érdemes. A szőke kislányok viszont pár másodperc múlva megmozdultak Rose karjai között, és kíváncsian emelték fel a fejüket, hogy megmentőjükre pillanthassanak.

 – Köszönjük! – ölelték át a halálistent, vékony karjaik szorosan kulcsolódtak annak derekára, miközben folyni kezdtek a könnyeik, megnedvesítve a vérvörös blúz anyagát.

 Eközben May és az ismeretlen halálisten is visszatértek önmagukhoz, előbbi rögvest vitába is szállt Shadow-val, hogyha bárkinek is elmeri otthon mondani, hogy őt, a fékezhetetlen és lendületes May Genfriy-t fogva tartotta egy kilencfarkú róka, Rose apjának a kezei közé adja a fiút. De amaz csak nevetett, majd közölte, ekkora szenzációt minimum a piac közepén kell előadni. A felemásszemű persze azonnal a halálkaszájával folytatta a fenyegetődzést, aztán mikor Erik halkan elnevette magát a páros viselkedésén, őt is inzultálni kezdte. Az alacsony fiú azonban egy életre megfogadta, mostantól inkább magába folytja a kacagást, mert persze nála sem maradt el Grabber felemlegetése, ami különösen érzékeny ponton érintette meg őt.

 – Ezek mindig ilyen mulatságosak? – lépett Rose és Barry mellé a szintén fogvatartott halálisten, aztán zavartan megvakarta a tarkóját. Feltupírozott, sötétkék haja volt, szemeit füstösre festette, száját pedig feketére. Idegesen pillantott a rókára, de a borteri megnyugtató mosolya kicsit oldotta a bizalmatlan légkört.

 – Igen. Látnod kéne őket odahaza. Ő pedig – simított végig a lila bundán –, egyáltalán nem bánt. Most már legalábbis.

 A másik lány visszamosolygott, és próbaként megérintette a selymes szőrszálakat. Barry elégedetten felmordult, de a halálisten ijedten kapta vissza a kezét. Rémülten pillantott Rose-ra.

 – Nyugi, élvezi – mondta a borteri. – Amúgy Rose Outteridge vagyok – mutatkozott be.

 – Meredith Chake – felelte az ismeretlen. – Nem semmi, ahogy bánni tudsz vele! – Elismerősen nézett a másikra. Szégyellte, amiért olyan könnyen hagyta tőrbe csalni magát, holott meg kellett volna mentenie az ikreket, akik időközben lekászálódtak az állat hátáról, és most Ninával beszélgettek.

 – Visszamegyünk Merkerbe! – kiáltotta el magát Harty. A nő egészen idáig az üreg bejáratánál álldogált, és látszólag mindenki megfeledkezett róla. De most ismét a figyelem középpontjába került.

 – Mi lesz a rókával? – bökött Nina a fejével Barry irányába. Harty felvont szemöldökkel, csípőre tett kézzel várta a választ. Méghozzá Rose-tól magától. A halálisten zavartan pillantott a vénre. Mit kéne felelnie erre? Hiszen ő csak a vizsgáját akarta teljesíteni.

 – Tudod – lépett közelebb hozzá Harty, majd suttogva folytatta, így csak ők ketten hallhatták a vén szavait –, ha megkéred otthon a boszorkányotokat, akkor a kilencfarkú róka akár a démonod is lehet. Így nem kell elzárnunk őt. Ezt akarod te is, nemde? Hogy szabad legyen – javasolta. Rose testét felszabadító zsibbadás járta át, mielőtt a nő nyakába ugrott volna, szorosan átölelve őt. Szemeiből örömkönnyek potyogtak, amiért Barry-nek nem kell szenvednie.

 – Ja, a vizsgád! – kiáltott fel Nina, mire a lány ijedten felpillantott. A merkeri azonban csak mosolyogva legyintett egyet. – Ámentél! Bár még vár ránk egy kis papírmunka, szóval siessünk vissza.

 Ezek a szavak aztán évekig visszhangoztak Rose Outteridge fejében. Életében nem volt még magára ennyire büszke. Megcsinálta. Teljes jogú tagja lehetett a Borteri Halálisten Egyesületnek, Barry pedig a démonjává válhatott. Abban a percben minden addig dédelgetett vágya teljesült, amiért nem győzött elég hálásnak lenni.

 Utána néhányszor, különböző rendezvényeken összefutott Ninával és Meredith-szel, Harty-t és az ikreket viszont soha többé nem látta. Nem is bánta, a tudat, miszerint a gyermekek, továbbá a két halálisten szerint a vén is jó egészségnek örvendtek, bőven megnyugtatta őt.

 Shadow persze végül nem állt ki a piac közepére elújságolni útnak útfélnek May balszerencséjét a rókával. Erről ironikus módon, maga Barry gondoskodott, ugyanis miután a borteri boszorkány, Emmelie Courtbell elvégezte a szertartásokat, s Rose démonjává avanzsált, kötelességének érezte visszafizetni a miatta keletkezett sérelmet. Így aztán Shadow Prexcent megtapasztalta, milyen érzés, amikor egy dühös kilencfarkú róka végig kergeti őt a Borterrel szomszédos Fooler erdőben. Utólag persze Eriknek – és csakis az ártatlan, félénk Eriknek – tőmondatokban előadta a nagy futásával kapcsolatos élményeit.

 Apropó, a szőke fiúcska továbbra is küldözgette a leveleket Madlynnek, aki természetesen sikeresen vette a történelem vizsga akadályait. A temetkezési vállalkozás aznap nem is volt nyitva, mindenki a Málnaálomban izgult az Outteridge-nővérért, aki végül egy jeles bizonyítvánnyal az ajtón toppant be közéjük.

 Jogosan nyugtázta el Rose ezt az évet élete eddigi legszebbének. Azok a pillanatok, amikor a rókától rettegett pedig rossz álmokká váltak emlékezetében, épp ezért, amikor a vizsgájáról kérdezgették a borteri újoncok, mindig így felelt:

 – Egy kilencfarkú rémálom.

A/N: Igen ám, de mi van Juliannel? Az egyik regény erre is választ fog majd adni. Ismét felhívnám a figyelmet a Metálszárny és az Árnyék Lovag közti "csatára". Döntsetek okosan! :) 

 A fejezet Wattpaden is elérhető.