Kilencfarkú Rémálom - Harmadik fejezet

 Nina nem értette, miért engedték meg egy lánynak, hogy elvállalja ezt a feladatot. Persze, ha ebből a nemből teljesíti valaki a küldetést, az sokkal nagyobb tisztelettel jár. Ennek ellenére úgy döntött, kipuhatolja az előtte állóból, mégis miért jött el Merkerbe. Ha csak a dicsőség hajtotta, akkor visszaküldheti Borterbe. Ilyeneknek úgysem lenne keresnivalójuk a halálistenek között. Azonban a lány tekintete elszántan csillogott, ahogy Ninára szegezte azt. Az olajbőrű szépség elmosolyodott.
 – Igen, én lennék az. Rose Outteridge – felelte Rose, majd kedvesen elmosolyodott, és a merkeri halálisten felé nyújtotta a kezét. Nina megragadta azt.
 – Nina Moss – mosolygott vissza, miközben magában leszűrte a következtetéseit. Szóval a lánynak tényleg céljai vannak. Talán jobb lenne, ha rákérdezne.
 – És miért pont ezt a feladatot vállaltad el? – pislogott kíváncsian, miközben megpróbálta ignorálni May dühös pillantásait. Ezek szerint a borteri még mindig riválisának tekinti őt. Ez eléggé legyezgette a hiúságát, ám most nem ért rá törődni vele.
 – Nem volt más a táblánkon. Továbbá a nővéreim is veszélyes küldetések árán kerültek be az egyesületbe – mondta határozottan Rose, Nina pedig felvonta a szemöldökét. Már csak egy kérdés választotta el Rose-t attól, hogy visszaküldje, vagy marasztalja. A halálisten valószínűleg nem látott át Nina helyzetén.
 – Mennyit tudsz erről a... szörnyről?
 Rose habozás nélkül rávágta:
 – Kilencfarkú róka. A hormonok alapján különböztetik meg a nőket a férfiaktól. A nőstény egyed férfiakat, a hím pedig a nőket gyűjti maga köré – idézte a könyvből, amelyet tegnap este lefekvés előtt még egyszer átfutott.
 Nina bólintott. Nem úgy tűnt, mintha Rose-nak fogalma lett volna arról, milyen példányt kéne elfognia. Ez megnyugvással töltötte el a merkerit.
 – Rendben. A feladat véglegesen is a tiéd. Most pedig szeretnék minél több részletet elárulni neked a rókáról és megmutatni neked a helyet, ahol általában fel szokott bukkanni.
 A nő visszasétált az asztalához, majd kutakodni kezdett a fiókban, mikor is egy árnyék vetült rá. Kíváncsian pillantott a fölé tornyosuló May szikrákat szóró felemás tekintetébe. Már sejtette mi következik, ezért az aktát egy jelentőségteljes pillantással Rose felé lökte, aki vette a lapot, és odalépve felvette azt, aztán olvasgatni kezdte.
 – Állj ki velem egy párbajra, Moss – sziszegte May, ujjai megszorították kaszájának markolatát. Most ő fog nyerni. Rengeteget edzett az utóbbi időkben, mind az egyesületi gyakorlópályán, mind a Borterrel szomszédos Fooler erdőben. Semmi sem állhat már az útjába, és ezt be is fogja bizonyítani Ninának, ha addig éljen is.
 Amaz gúnyosan elmosolyodott. Talált, süllyedt. Minden pénzét feltette volna arra, hogy a másik valami ilyesmivel fog előállni. Végül is, a róka csak esténként merészkedett elő, amint ezt majd Rose is olvasni fogja. Még annyi idejük volt addig!
 – Ahogy kívánod, Genfriy! – Arcáról eltűnt a gúny, vidáman állt a kihívás elébe. Egy könnyű győzelemért mindent. Bár pontosan tudta, hogy a lány rengeteget edzhetett az elmúlt évek során, azért ő maga sem lustálkodott itt, Merkerben. Sosem akart Borterben csatlakozni az egyesülethez, így a kiképzés után egyből ide vezetett az útja. Az oka egyszerű volt: családjából mindenki itt dolgozott, és vonzotta a fenyőillatú irodák gondolata.
 – A gyakorlópályánkon jelenleg az újoncokat képzik, oda nem mehetünk. Viszont a Piac mellett... – kezdte, de Shadow félbeszakította. Erikkel együtt a háttérből figyelte a két lányt, miközben Rose teljesen belemerült az akta soraiba. Szinte észre sem vette, mi történik körülötte.
 – Gyerekek vannak ott – rázta meg a fejét a fiú. Elege volt már ebből az évek óta tartó rivalizálásból, ám anno, akárhányszor utalt erre, mindig lehurrogták. Bár a főnök fiaként kellő tisztelet övezte, az őrült May és a céltudatos Nina ellen esélye sem volt.
 – Akkor ezt sajna elnapoljuk – vont vállat mindenki legnagyobb megdöbbenésére pár másodperc farkasszemezés után May, és hanyagul végigsimított kaszájának élén. Nina kétkedően húzta fel a szemöldökét, végül halványan elmosolyodott, és figyelmét a még mindig teljesen máshol járó Rose-nak szentelte.
 – Átolvastad? – kérdezte, mire a lány lassan bólintott. Röpke pár perc alatt rengeteg mindent sikerült megtudnia a Merker erdeiben garázdálkodó szörnyről. Többek között az is, hogy hím példányról van szó, ezért a nőnemű embereket és halálisteneket csábítja a barlangjába. Eddig egy kilencéves emberikerpár, továbbá egy tíz évvel idősebb halálisten volt nála, akit az elfogására és a gyermekek kiszabadítására küldött az Egyesület. Miért nem írták rá a táblán lévő vizsgalapra ezt? Nem riasztotta vissza a küldetés nehézsége, inkább csak értetlenül állt az eset előtt, és hangot is adott véleményének:
 – Miért nem írtátok, hogy nőstény példányról lenne szó? – kérdezte Ninától, mire a feketehajú szépség makacsul megrázta a fejét.
 – Dehogyisnem, ott volt a hirdetés legalján! – jelentette ki, mire Rose bizonytalanul Shadow felé pillantott. A fiú szülei a Borteri Halálisten Egyesület fejei, így ő csak tudja majd, kinek van igaza.
 – Tényleg ott volt? – kérdezte, mire Shadow megerősítette.
 – Tényleg. Mielőtt beültünk volna a Málnaálomba enni egyet, vetettünk rá egy pillantást. Tudtuk, hogy nekem meg Eriknek minimum veled kell jönnünk – mondta, megpaskolva a válláig érő szöszke fiú fejét, aki összerezzent a hirtelen jött érintésre, aztán bólintott egyet Rose felé.
 – Hú, köszi srácok! Nina, akkor megmutatnád, hol szokott felbukkanni a róka? – kérdezte kedvesen mosolyogva a merkerire, mire amaz vidáman bólintott, fenyőasztala elé sétált, és May vállát finoman megpaskolva indult az ajtó felé. A felemásszemű vette a célzást: majd később folytathatják.
 A csapat lesétált a földszintre, lépteiket Nina kimért tempójához próbálták igazítani. Rose izgult a vizsga végett. Volt már néhány apróbb terve a rókaszörny elfogására, de egyelőre nem akarta őket jobban elmélyíteni. Szükségét érezte a terep ismeretének. Madlyn a történelemvizsgája végett rengeteget beszélt a megfelelő taktika alapjairól, és a helyszín mindig kiemelkedő szerepet kapott ezekben a hangosan felmondott anyagrészekben. Rose itta szőke hajú nővérének minden szavát, míg Tabitha mellettük mosta a koszos edényeket. Henriett ilyenkor, étkezések után apjuk társaságát részesítette előnyben. A legidősebb nővér általában csendes diskurzusokat folytatott a különc férfival, amelyekről senkinek sem beszéltek, még a többi lánynak sem. Természetesen Rose ezért sosem hibáztatta őket. Neki is voltak néha kisebb-nagyobb beszélgetései Grabberrel, melyek kettősükön kívül nem tartoztak másokra. És legbelül pontosan tudta, Tabitha és Madlyn is szívesen társalgott a férfival.
 Ahogy ismét elhaladtak a játszó fiúk mellett, Rose megengedett magának egy halovány mosolyt. Valóban kár lett volna elküldeni őket holmi ostoba párviadal végett. Boldognak tűntek, annak ellenére, hogy tudták, milyen veszély leselkedik a női lakosokra. Persze, ilyen korban még nem igazán számítanak mások, amíg nem a közvetlen ismeretségi körükből tűnnek el holmi szörnyetegek miatt.
 – Eliot, gyere szívem, mennünk kell! – hallotta meg egy nő hangját, amint az a lila kockás inget viselő, szöszke kisfiú felé intett. A fiúcska megállt, elköszönt maszatos társaitól, és az anyjához futott. Az asszony sápadt bőrű volt, sovány alkatán szinte lógott a fehér blúz, és a zöld, kötényes szoknya. Pedig a favágók városában a pletykák szerint mindenki erős és szálkás izomzattal rendelkezett, még a nők is. Legalábbis, Jude Wraithfall, Borter kovácsa mindig ezt mondogatta, mikor Rose a szülővárosában töltött évekről érdeklődött. Már nagyon régen járt nála, ráadásul keveset is. Mióta Borterbe érkezett, csak kétszer beszélt a kedélyes férfival annak műhelyében. Egyszer, amikor halálkaszáját, két darab tőrt vitt javíttatni, de sajnos túl régóta használta őket, így új rendelést kellett leadnia. Jude saját állítása szerint szerette, ha a vásárlók leglehetetlenebb elképzeléseit tudta megvalósítani, ezért papírt nyomott a lány kezébe. Rose-nak szinte a lételeme volt a rajzolás, apja is sokszor kérte meg, hogy tervezzen neki koporsókat, a Málnaálom cukrásza, Kekec pedig süteménydíszítésnél vette hasznát a lány vázlatainak. A halálisten ezúttal teljesen elengedve magát alkotta meg a mintát. Lila bársonnyal borított markolatot álmodott meg, a gombokat pedig sárgára festett vasból szerette volna látni. Jude ekkor elégedetten hümmögött, és legyintett egyet. Volt arany is raktáron, jó sok, így Rose végül elfogadta az ajánlatot – az áron ez mit sem változtatott. Ekkor következett maga a penge. Keskeny, éles hegyet tervezett, a vércsatornát pedig a lehető leghatározottabban húzta be a papíron. A kovács ekkor elnevette magát, és megjegyezte, Rose milyen jól ért a fegyverekhez. Végtére is, Oszakában ő végezte az irodában a halálkaszákra való engedélyek kiadását. Rajta keresztül lehetett eljuttatni az ottani Egyesület kovácsához a rosszul működőket is. Volt ideje így unalmas perceiben tanulmányoznia őket.
 A nő lassan eltűnt a házak s utcák rengetegében gyermekével, Rose pedig ismét a lépcsőre helyezte tekintetét. Lassan közeledtek a fenyőkkel borított erdő felé, amely a várost nagy részének helyt adó mélyedés szélén feszített. Apró faházak tűzdelték a kérgek és tűlevelek sokaságát.
 Nina magabiztosan elsétált mellettük, mígnem egy olyan területre értek, ahol néhány mókuson és még ki tudja hány láthatatlan teremtményen kívül senki sem lakott. A borteriek kíváncsian fürkészték a tájat. A legközelebbi házat is már annyira elhagyták, hogy csak a körvonalait sejtették a törzsek rengetege mögött. Ekkor az égre pillantottak. A nap szögéből ítélve talán délután két óra lehetett, mely éppen csak súrolta az ebédidő végét. Még csak most tudatosult bennük, mennyire megéheztek.
 – Ez az a hely, ahol fel szokott tűnni – mondta Nina, aztán mintha csak olvasna a hasukat tapogató, a környéket kémlelő társaság gondolataiban, így folytatta:
 – Nézzetek nyugodtan körül, addig elmegyek valami harapnivalóért. De legyetek óvatosak! A róka csak éjszaka merészkedik elő, ennek ellenére fokozottan figyeljétek a fákat és egymást is! – javasolta a nő, azzal elindult visszafelé az erdőben.
 Rose persze egyből alapos felmérésbe kezdett. A földet pásztázta, hátha talál a szörny rejtekéhez vezető nyomokat, szőrcsomókat, vagy valami ilyesmi.
 – Minek töröd magad Outteridge? Jól hallottad Ninát, nem? Az a kilencfarkú róka csak éjszaka közlekedik – röhögte el magát Shadow, azzal leült a tűlevél szőnyegre, hátát egy fa kérgének vetette. Hosszú, ezüstszín tincseit kezdte birizgálni, vékony, tejfehér ujjai lágyan simogatták a puha hajszálakat. Rose zavartan nézett rá, aztán mérgesen felcsattant.
 – Végül is, nem a te vizsgádról beszélünk, könnyű csak ott ücsörögnöd. Nem is értem, minek hoztalak magammal titeket – sóhajtotta idegesen a lány, aztán csalódottan figyelte, hogy időközben May is lazítani kezdett. Egyedül Erik álldogált tanácstalanul, hol Rose-ra, hol pedig Shadow-ra pislogva.
 – Lazábban, Rose! – röhögte el magát végül a felemásszemű, mutatóujját a lány mögötti fa felé lendítette – Lila szőrcsomók.
 Rose szélsebesen pördült meg a tengelye körül, és a May által mutatott irányba nézett. Valóban. Az egyik alsó ágon a tűleveleket lila szálak tarkították, majd ahogy egyre feljebb emelte a tekintetét, úgy vette észre a többi apró nyomot. Ajkai széles mosolyra húzódtak, ahogy lábujjhegyre állva végigsimított az egyiken.
 – Bingó! – suttogta – Király vagy, May! – fordult a lány felé, mire amaz csak megvonta a vállát, és előzékeny stílusban kijavította a másikat.
 – Királynő, ha kérhetném – szegte fel a fejét. De Rose addigra már agyban teljesen máshol járt. A lila példányok a legritkábbak, és bár az akta is említette ezt, a lány addig nem bírta elhinni, amíg a saját szemével nem látta. Izgatottan kezdte fürkészni a környező fenyőket, hátha talál még szőrcsomókat, vagy valami hasonlót. Azonban sajna, mire Nina fél óra múlva szendvicsekkel megrakodva visszatért, nem talált semmit.
 Sóhajtva telepedett le May és Shadow közé. A fiú másik oldalára Erik ült, míg velük szemben Nina foglalt helyet. A borteriek kíváncsian vették szemügyre a kenyérszeleteket. Frissnek tűntek, tartalmuk pedig egyenesen ínycsiklandónak. Néhány szelet sajt és szalámi volt egymásra pakolva, a lehető legízlésesebb elrendezésben.
 – Van nálam onigiri is, tudjátok, rizsgombóc – szólalt meg Rose, miután elfogyasztották a csemegét – Ha van kedvetek, akkor kaphattok belőle, jut mindenkinek. Nagyon tápláló – tette hozzá mosolyogva, és előbányászta övtáskájából az apró dobozkát, amelybe az ételt rejtette.
 – Oké, konyhatündér, lássuk, mit tudsz – forgatta meg a szemét Shadow, ahogy elcsent egy darabkát. Leplezetlen kíváncsisággal kapta be a falatot, majd lassan, kimérten rágta össze.
 – Utálom ezt mondani – kezdte teli szájjal –, de egész finom lett.
 Rose megkönnyebbülten felsóhajtott, és örömmel látta, amint Nina, aztán Erik és végül May is belenyúl a dobozba. Mindannyian elégedetten hümmögtek, a halálisten arca pedig lassacskán kisimult.
 – Nina, napnyugtáig átfésülnénk a környéket, ha lehetséges – kezdte, de Shadow azonnal közbekotyogott.
 – Fésülnéd, Outteridge – mondta, mire Rose megrázta a fejét.
 – Ne is álmodozz róla, Prexcent! Ezt a meccset már lejátszottuk. Segítetek, vagy akár haza is mehettek a szekérrel. Kíváncsi vagyok, apa mit szólna hozzá, ha nélkülem térnétek vissza – vonta fel a szemöldökét a halálisten. Nincs mit tenni, a temetkezési vállalkozó lányának lenni sokféle előnnyel járt. Az egyik természetesen az volt, hogy Grabbert elég érzékenyen érintette az, ha valamelyik Outteridge-nővért cserben hagyják a barátai, így a család minden ismerősének eszkábált néhány koporsót. Biztos, ami biztos.
 – Shadow, nem akarom, hogy élve eltemessenek! – visította Erik, miközben az ezüsthajú fiú fekete kabátujját kezdte rángatni. Apropó, kabát. Rose nem értette, mégis hogy nem izzad le Shadow a huszonötfokos melegben, miközben ilyen ruhadarabokat visel. A hosszú nadrág még hagyján, de a térdig érő csizmát és a kesztyűt már-már túlzásnak érezte.
 Erik volt a legkönnyebb eset. Szerencsére a zakóját a szekérben hagyta, így most csak fehér, kék csíkos inget és élére vasalt szövetnadrágot viselt, ráadásul néha legyezgette is magát, miközben a napon sétáltak idefelé jövet. No, de May! A lány fején elmaradhatatlan ezüsttiara díszelgett, ruhaként pedig ujjatlan szürke szaténfelsőt, továbbá földet söprő kabátot hordott, amely mily' meglepő, fekete volt. Csípőnadrágja valamelyest javított a helyzeten, de a fülledt, bőrből készül bakancs már túlment minden létező határon.
 – Nem mondod, hogy az apád az a különös alak? – tátotta el a száját Nina, felvéve a beszélgetés fonalát, azonban senki sem figyelt rá.
 Időközben ugyanis Erik véletlenül letépte a kabátujjra varrt aranyszín gombok egyikét, mire Shadow üvöltözni kezdett vele, May harsányan röhögött, Rose pedig az erdő természetes csendjéről papolt. Mindez a lehető legszörnyebb ricsajt eredményezte, így Nina reménytelen sóhajjal feküdt el a puha tűlevélszőnyegen. Azok kellemesen bizsergették a hátát. Lábait is megmozgatta, lévén már fájtak az egész napos magassarkúban való kutyagolástól, mikor a borteriek hirtelen elhallgattak.
 Egy pisszenést sem lehetett hallani, mire Nina kíváncsian megemelte a fejét, és a társaságra pillantott. Azok kikerekedett szemmel bámultak egy pontot, valahol a merkeri halálisten válla felett. A nő óvatosan hátrapillantott, majd rögvest lesápadt.

Megérkezett a harmadik fejezet is. ^^ Örömmel fogadom a visszajelzéseket feliratkozás vagy komment formájában. A fejezet Wattpaden is elérhető.

Kilencfarkú Rémálom - Második fejezet

 Miután előkészítette apja szekerét a Piac szélén álló, elkülönített istállóknál, Rose ígéretéhez híven átvizsgálta azt. Legnagyobb megdöbbenésére azonban egy papírgalacsinon kívül semmit sem talált. Ezek szerint Grabber takarított volna? Ritka alkalmak egyikének számított, amikor a férfi ezt megtette. A lány gondolatban megdicsérte őt, majd zsebre vágta a galacsint és befogta a két szamarat. Már viszonylag rutinosan végezte a műveletet.
 – Nocsak, Rosie, nem megmondtam, hogy veszély közeleg?
 Julian csalódott hangjára a halálisten felkapta a fejét és kíváncsi szemekkel pillantott a rasztára, aki az istálló bejáratát támasztotta, szájából parázsló végű cigaretta fityegett.
 – Tisztában vagyok vele! – pattant fel Rose a bakra, majd kérdő tekintettel kezdte pásztázni a férfi alakját.
 – Legalább azt a kis fecnit megnézhetnéd, amit hagytam neked – sóhajtotta a boltos, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan sebességgel távozott is, mielőtt az Outteridge-lány bármi épkézlábat ki tudott volna nyögni. De azért mégis...
 Miután kellemes tempóban, hiszen korán érkezett, kivezette a szamarakat a könyvtár elé, rögvest előkapta a Julian által említett papírdarabkát. Kusza, mégis valamilyen szinten művészi írással rótták rá az alábbi szavakat:
 Gondolatban nyergeld fel a rókát és vágtass!
 Rose újabb, ízléstelen tréfának vélte az üzenetet, de azért mégis megtartotta, hogy majd egy pihenőnél kidobja a hulladéktárolóba. Most már csak fél óra várakozás, és barátai is befutnak. Ha pedig nem, nos, akkor egyedül indul útnak, hiszen már elvállalta a küldetést, a visszaút szónak többé nem akadt hely a szótárában.
 Erik érkezett meg elsőként, élénkzöld szemeivel bizonytalanul méregette szemüvege mögül a temetkezési vállalkozás emblémájával ellátott szekeret, majd mikor a bakon ülő Rose felé fordult, félszeg mosollyal intett neki.
 – Jó reggelt, Erik – nevetett vissza a lány, és felinvitálta az aprócska fiút a járműre, aki kétségek között próbálta meg kényelembe helyezni magát a komfort céljából odakészített néhány szalmazsák között.
 – Nyugalom, átnéztem mindent, egy darab csontot sem találtam – bökte meg Rose a fiú öltönyének váll-lapját. Vajon Erik képes lesz ilyen formális öltözékben szörnyre vadászni? Egyáltalán, egy olyan gyáva ember, mint ő, mégis miféle célból vállalta el ilyen könnyen a feladatot?
 Gondolatmenetét azonban egy hisztérikus kacagás és a szőke fiú ijedt sikolya szakította meg, amikor May, hatalmas halálkaszájával a kezében hirtelen a kocsiban termett. A lány imádta az ilyen semmiből előtűnő, pánikkeltő belépőket, éppen ezért őt is egy kalap alá vették Grabberrel és Juliannel. Különcök. Borter városa nem szenvedett hiányt belőlük, az egyszer biztos!
 – Neked is szép reggelt, May, nem láttad Shadow-t? – kérdezte kedvesen Rose. Alig fél éve ismerte csak a felemásszeműt, mégis hamar hozzászokott ezekhez a csinnadrattákhoz, így szemrebbenés nélkül fogadta a váratlan megjelenést.
 – Dehogyisnem, ott van, nézd! – bökött kacagva a halálisten a könyvtár bal oldali márványoszlopát támasztó sötétruhás, hosszú, ezüsthajú alak felé, aki őket nézte és láthatólag mulatságosnak találta a még mindig sokkos állapotban lévő Erik szájtátott, néma pislogását. Legalábbis az elegánsan a szája elé tett, fekete kesztyűs kezéből ez volt leolvasható.
 – Főnök kicsi fia – fintorgott May, de azért látható lelkesedéssel kezdett el hadonászni Shadow irányába, amaz pedig gunyoros mosollyal indult meg a szekér felé.
 – Elérkezett életünk utolsó napja. Ugye nem felejtettétek el a búcsúleveleket? – kérdezte, tekintete egyből telibe találta Rose-t, aki csak vállat vont, és visszavágott.
 – Igen, sőt, még a koporsót is kiválasztottam magamnak – vigyorgott a fiúra, aki megeresztett egy száraz, üres nevetést.
 – Nem rossz, Outteridge, nem rossz – vonta fel a szemöldökét, miközben a szalmazsákok közé pattant. Az addig a hátán viselt ezüsttokú katanát, halálkaszáját, elegánsan maga mellé helyezte, majd a May által gyermekként dédelgetett óriási fűkaszára és Erik töltényövére pillantott.
 – Azért mégsem adjuk annyira könnyen magunkat ennek a szörnyetegnek – jegyezte meg, és a bakon ülő Rose-ra pillantott. – Kisasszony, figyeljen az útra, és vezessen minket a halál felé, ha kérhetném.
 A lány előre fordult, majd megrántotta a gyeplőt, mire a szamarak kocogni kezdtek a macskaköves úton, patáik ritmusos kopogása és a szekér monoton zörgése pedig megkezdte kellemes duóját.
 Lassan elhagyták Borter utcáit, egyre ritkultak a házak, végül pedig már betonúton ügettek tovább úticéljuk felé. Már látták halványan körvonalazódni a Bucken hegység fehér sipkás csúcsait, majd csupasz, szürkés derekait. Ennek túloldalán várt rájuk a fenyők városa. Igéző látvány volt, bár tudták, hogy a gyökereknél már rég dolgoznak Borter és végállomásuk, Merker bányászai. Közösen nyerték ki a fémeket, mindegyikük a saját városa felőli részen dolgozott fáradhatatlanul, aztán munkájuk gyümölcsének egyötödét mindig a másiknak adták. Így volt igazságos, még anno sokszáz évvel ezelőtt így állapodtak meg polgármestereik a király fennhatósága alatt.
 Első pihenőjük egy kereszteződésnél bújt meg. Az út onnan kétfelé ágazott. Egyik része, amely lágyan kelet felé ívelt, vezetett a hegység felé, míg az egyenesen tovább futó rész vitt Merker városába. Volt még egy ember által kitaposott, beton nélküli ösvényke is, amely a tengerparti halászfalukhoz navigálta el az utazót. Akkaze, Magar, Teko... Vénasszonyok, öregurak és unokák lakhelye. A szülők inkább a két szomszédos városba, vagy a bányába mentek dolgozni. Különálló egyesületük nem létezett, halálisten szinte alig lakott náluk, ők is csak éjszakára mentek haza aludni, hogy aztán másnap ellovagoljanak a munkahelyükre.
 Rose megállította a szekeret és lepattant a bakról. A pihenők általában néhány etető- és itatóhelyből álltak az állatok, továbbá padokból és egy élelmiszeres bódéból az utasok számára. A lány leszerszámozta a szamarakat, majd két üres itatóhoz vezette őket, ahol kikötötte a jószágokat. Barátai persze mihelyst felébredtek, rögvest a boltost, egy fiatal, meglehetősen csinos emberlányt kezdtek nyaggatni, főleg Shadow, aki rendesen tette neki a szépet.
 Rose lemondó sóhajjal állt be a trió mögé. Persze May és Erik voltak olyan józanok, hogy az ezüsthajú fiú előtt álltak be a sorba, így ők már rég a narancslevüket iszogatták, míg Shadow a pultra könyökölve, kínzó lassúsággal kortyolta a limonádéját. Az Outteridge-lány türelmes, kedves személy lévén, úgy döntött, kivárja, amíg a halálisten befejezi hódítását.
 Ám May erősen keresztbe húzta a számításait. A felemásszemű ugyanis nem érte be egy üdítővel, így odalépett a vigyorgó Shadow mellé, majd a piruló eladólány, Rose, sőt, mindannyiuk meglepetésére fűkaszájának lapjával fejbe vágta a fiút, aki nyögve botorkált odébb, kezében a poharával.
 – Egy narancslevet és egy... Rose, te mit szeretnél? – fordult oda vigyorogva a még mindig döbbenten pislogó halálisten felé.
 – Almalé...? – motyogta válaszként, mire May vidáman bólintott, és elismételte az emberlány felé, aki pislogás nélkül, rezzenéstelen arccal szolgálta ki őket, majd fogadta el az ötven yukont.
 Körülbelül fél óráig ejtőztek a kihalt kereszteződésnél. Persze, hiszen a munkások már rég dolgoztak, utazók pedig csak hétvégénként közlekedtek errefelé. Végül mindannyian elfoglalták helyüket a szekéren, Rose fizetett az eladónak szamaranként tíz yukont, majd felült a bakra és ismét ügetésre bírta a jószágokat.
 Társai ezúttal sokkal élénkebbek voltak, nevetgéltek, beszélgettek, ahogy lassan melléjük kerültek a Bucken hegység lankái. Kívülről csendesnek tűnt, ám látva néhány bányászbejáratot, jól tudták, hogy belül hatalmas lehet a hangzavar. Az út hamarosan lejteni kezd, és egy völgybe invitálja majd őket, melyben Merker városa fekszik. Rose alig győzte kivárni, mikor pillantja meg a Merker felirattal ellátott, fenyőből készült táblácskát. Még sosem járt a városban, de meséltek már neki róla. Mindig is vonzották az utazások, ezért, ha tehette, bújta a térképeket. Sajnos eme szenvedélyének Borterbe érkezése óta nem tudott eléggé eleget tenni. De ha leteszi a vizsgát...
 – Pöpec! – hallotta meg May izgatott kiáltását, amikor néhány óra múltán a völgy bejáratához értek. Való igaz, letekintve kőből és fából épült házak százait lehetett észre venni. Szinte mindegyik erkélyen hatalmas ládányi muskátlik nyíltak, piros, sárga színfoltok csempésztek boldogságot a szürkésbarna kavalkádba.
 Középütt egy óriási torony magasodott, homlokzatán hatalmas órával, csúcsán sötét tetőcserepek csillogtak. A Merkeri Halálisten Egyesület. Sok emeletnyi magasságban húzódtak irodák, edzőtermek, továbbá szokás szerint a föld alatt, a pincében kapott helyet az ideiglenes lélekkönyvtár, mielőtt a halottak könyveit elpostázták volna Greenweekbe, a fővárosba.
 – Tudod, kit kell keresnünk? – kérdezte Shadow Rose-tól, aki szemével épp valami istállóféleség után kutatott. A völgybe vezető út lépcsőkből állt, így a szekérrel nem boldogultak volna. A lány hamarosan sikerrel is járt, ugyanis körülbelül hétszáz méterre tőlük, észrevette az istállókat.
 – Nina Moss, harmadik emelet, kilencedik iroda – idézte fel hangosan, miközben elnavigálta a szamarakat az egyik üresnek tűnő parkolóhelyhez. Lepattant a bakról, és az állatokat elvezette az egyik boksz irányába.
 Barátai eközben kikászálódtak a járműből, leporolták magukat, majd az út felé kezdtek kukucskálni, amely tovább vitt Merkerbe.
 – Nina Moss, mi? – horkantott May, aztán könyökével erőteljesen oldalba bökte Eriket, aki a mozdulattól elveszítette az egyensúlyát és a poros földre zuhant. – Nem az évfolyamtársunk volt a suliban? Meg vele jártunk kiképzésre is, igaz? Aki mindig gyorsabban ütötte le a bábokat, mint én – fintorgott, miközben a visszaérő Rose kérdő tekintettel felsegítette Eriket.
 Shadow bólintott, aztán megválaszolta Rose kimondatlan kérdését.
 – Volt alkalmunk megismerni Ninát. Mayjel nem nagyon kedvelik egymást – jelentette ki, azzal fekete szemeivel kósza pillantást vetett az égboltra. A nap a szokásosnál is erősebben tűzött, ami egy idő után kótyagossá tette az élőlényeket. – Jobb lenne sietnünk, mielőtt főtt rák lesz belőlünk – tette hozzá. Ráfordult az útra, mire a többiek rögvest követték.
 Rose kíváncsian pillantgatott a Bucken hegység lábánál elterülő völgy felé, melyet a többi oldalról sűrű fenyőerdő határolt, benne apróbb házakkal, melyek szürke zúzottkőből és természetesen fából épültek. Az egyesület tornyát ily módon egyáltalán nem láthatta, azonban ahogy egyre közelebb értek, úgy ritkultak el a fák, majd jelentek meg szemük előtt a mélybe kacskaringósan haladó út csiszolt kőlépcsői. Izgalommal telve lépett le az első fokra, szíve a torkában dobogott, frufruja alatt gyöngyözni kezdtek az izzadságcseppek. Nevetés hangját hallotta, és a tér felé kapta a fejét, melyen az Egyesület is helyet foglalt. Az épületet körbevévő Piac mellett öt kantáros farmerbe bújtatott, maszatos kezű fiúcska szaladgált, ingükön a kockák színe mind különbözött egymástól. Elmosolyodott.
 Az előtte haladó Shadow-ra kapta a pillantását. Kíváncsi volt az ő reakciójára is, de a fiú tudomást sem véve a kölykökről haladt tovább a lépcsőn, míg végül rákanyarodott a torony bejáratához vezető macskaköves útszakaszra. Úgy tűnt, többször járhatott már errefelé, ugyanis léptei magabiztosságról tanúskodtak. Végül is, az otthoni egyesület vezetőinek fiaként minden lehetősége megvolt az utazgatásra, Mr. és Mrs. Prexcent ugyanis rendszeresen tartották a kapcsolatot a városokkal. Talán még gyerekként a nyári szünetben vitték magukkal az üzleti utakra. Rose nem tartotta kizártnak.
 Gondolatmenetét a vörös blúzának derekánál lévő apró rántás szakította meg, és mikor megfordult, az Erik szemüvege mögött kétségbeesetten csillogó zöld szempárral találta szembe magát. Jól ismerte már ezt a nézést, tudta mi fog következni.
 – Szóval... Izé... Bocsi, hogy ezzel zaklatlak, de Madlynnek jól megy a vizsga? – motyogta, tekintetét az utolsó szavak után zavartan lesütötte. Az apró fiú körülbelül fél éve kezdett érdeklődni az Outteridge-család második legidősebb nővére iránt, körülbelül akkor, amikor barátaival egyre többet lógott Rose-zal. Természetesen a lánytól csent mindig apró információkat a szőke szépséggel kapcsolatban és rajta keresztül jutottak el fehér papírra, remegő kézzel írt szerelmeslevelei is. Bugyuta versecskék, finom tapogatódzások, ám valódi érzéseit, kilétét sosem merte felvállalni.
 – Remekül, ahogy azt elvárnád tőle – mosolygott Rose. Szerelem. Ez az érzés már több éve elkerülte őt, melyet nagyon nem is bánt. Elégedett volt életének, sorsának alakulásával partner nélkül is. Borterbe érkezése óta ráadásul egy olyan fiúval sem találkozott, aki miatt úgy érezte, kivételt kéne tennie. Ennek ellenére örült, hogy Madlynt, ha csak finoman is, de megkörnyékezték. A családban ő volt az egyedüli, akinek udvarolt valaki. Hallott a városban néhány rosszízű pletykát is ezzel kapcsolatban, de igyekezett nem törődni velük. Sokan ugyanis átoknak, a férfiak elűzőinek vélték édesapjukat. Különc – mondták, és bár cseppet sem tévedtek, Rose belátása szerint, akit egyedül Grabber tart vissza, az egyikőjüket sem érdemeli meg. A kis Erik például mindennél jobban rettegett a temetkezési vállalkozótól, s mégis kitartóan vetette papírra gondolatait.
 Lassan megérkeztek az óriási, kovácsoltvas bejárathoz, amely nyitva állt, pont annyira, hogy két egymás mellett sétáló ember kényelmesen beférjen rajta. Rose itt udvarias mosollyal átvette Shadow-tól a vezetést, és kedvesen köszöntötte a díszes lépcsőház jobb oldalán ülő portást.
 A fenyőből készült lépcsősor aranyozott korlátja derékig ért, és a társaság bizakodva indult meg a harmadik emelet felé. Rose felérve az elsőre már látta a torony szabályszerű elrendezését. Mindenhol három iroda helyezkedett el, egy a feljáróval szemben, a másik kettő pedig jobbról és balról ölelte körbe az apró, középütt asztalkával és székekkel ékesített várókat.
 A célként megnevezett kilences számú ajtó előtt állva a lány magabiztosan kopogott kettőt, mielőtt egy középmagas, kissé rekedtes női hang beinvitálta volna őket.
 Az iroda bútorzata kellemes hangulatot sugárzott magából. A padlón zöld, bolyhos szőnyeg terült el, ennek végébe, a hatalmas ablak elé állították a vaskos íróasztalt, amely mögött vörös bőrszéken üldögélt Nina Moss. A falak mentén, kétoldalt hosszú könyvespolcok sorakoztak, rajtuk a legkülönbözőbb színű és vastagságú kötetek hadával, míg a mennyezettről egyszerű kinézetű csillár lógott. A letisztult üveggömbökben lévő villanykörték jelenleg semmi jelét nem mutatták annak, hogy éppen használnák őket. Ugyanis az ablakból beszűrődő napfény tökéletesen megvilágította az íróasztalon heverő papírkötegeket, majd pajkosan megcsillant Nina fekete tincsein.
 A nő kíváncsian pillantott fel aranykeretes szemüvege mögül az érkezőkre, zöld szemei egy darabig elidőztek Mayen, majd mosolyogva felállt és a társaság elé lépett. Alakja karcsú volt, testét fehér blúz és nadrág fedte, lábán fekete magassarkú ékeskedett, mely szalaggal fonta körbe vékony bokáját. Bőre olajszín, szája vörösre festve, felette apró anyajegy. Akár egy egyiptomi hercegnő, aki a közrendűek életét választva felcsapott hivatalnoknak.
  – Srácok, régen láttalak benneteket! – nevetett a Rose mögött ácsorgó trióra. Shadow kínos nevetéssel körítette kelletlen helyesélését, Erik zavartan mosolygott a szépségre, míg May szemei dühödten megvillantak. Ekkor Nina az Outteridge-lányra nézett.
 – Csak nem ő az, aki elvállalta a küldetést? – mérte végig Rose-t. A halálisten érezte a többiekből áradó feszültséget, és teljesen értetlenül fogadta azt. Jó, Mayt megértette, a kihívásokból és harcokból táplálkozó felemásszemű épp a riválisával találkozott, de mégis mire vélje Shadow nevetését, és Erik néma, ám valószínűleg teljesen hasonló reakcióját?

Megérkezett a második fejezet is. ^^ Örömmel fogadom a visszajelzéseket feliratkozás vagy komment formájában. A fejezet Wattpaden is elérhető.

Kilencfarkú Rémálom - Első fejezet

 A temetkezési vállalkozás ajtaja óriási dörejjel csapódott be, nyílt ki, majd zárult vissza. Odabent, kérem szépen ugyanis, egy mindent eldöntő vita folyt – jobban mondva kétségbeesett harc egy állásért, illetve néhány méltóságért. Rose már réges-rég elhatározta, hogy belép a Borteri Halálisten Egyesületbe, és tőle szokatlan módon konokul ragaszkodott a már bent lévő, még igencsak friss barátai segítségéhez. Érvei, melyek szerint ezáltal sokkal mélyebb lehet a kapcsolatuk, illetve még fejlődhetnek is, sajnos süket fülekre találtak. Természetesen.
 Pedig a lány semmi rosszat nem akart, sőt, mint láthatjuk, megkérdőjelezhetetlennek tűnő indokokkal állt a másik három halálisten elé, akik ennek ellenére továbbra is passzívan viszonyultak az egészhez. Szóval cselekednie kellett, és minél gyorsabban meggyőzni őket a küldetés fontosságáról. Ez volt a feltétele az egyesülethez való csatlakozásának, ezért bármit megtett volna a cél elérésének érdekében.
 Mégis milyen eszközök vannak még a birtokában? Nem sok, kivéve saját testi erején kívül, amely pont elég volt arra, hogy a küldetés tárgya végett igencsak megijedt Eriket levadássza és visszahozza az épületen belülre. A kis szőke fiúcska ugyanis kirontott a temetkezési vállalkozásból, bevágta maga után az ajtót és futni kezdett, de Rose gyorsabb volt nála és rögvest vissza is rángatta őt. Nem, eddig ő segített mindenkinek, most a többiek fognak neki. Hah.
 Vegyük csak sorban! Kimosta Shadow helyett édesapja ingjeit, és még ki is teregette őket, lenyírta a városháza kertjében a bokrokat szép formásra, mivel May csak a romboláshoz értett, illetve eljuttatott egy remegő kezekkel írt szerelmeslevelet (igazából többet) egyik nővére, Madlyn szobájába. Mindezt azért, hogy amikor életbevágó helyzet üt be, akkor a trió csak a vállát vonogassa és édesapja bizarr koponya- és egyéb más csontokból álló gyűjteményét fixírozza. Nem mintha az a combcsont ne lett volna átlagon felüli vastagságú, de azért mégis!
 Ekkora tömény elutasítást mégsem várt! A nővéreit pedig nem vihette magával. Henriett oktatta az ifjoncokat, Madlyn a történelmi vizsgájához végzett kutatásokat, Tabitha pedig Fisharcban volt nyári táborban.
 Rose próbálta rendezni a vonásait, ahogy lassan végigpillantott a színes társaságon. Bizarr. Shadow ezüstszín haja, May zöld bal- és kék jobb szeme továbbá Erik vézna, apró, öltönybe bújtatott alakja pontosan így volt leírható. Azért az ő külsője sem volt túlságosan hétköznapi, ami azt illeti, egyedül egyenesre vasalt, hosszú, sötétbarna hajkoronája mentette meg őt az imént az eszébe jutott jelzőtől.
 Mégis mennyire volt reménytelen meggyőzni barátait? Mondjuk egy tízes skálán? Azért ez a hahó, srácok, vadásszunk le egy titokzatos szörnyet Merkerben című felvezetés nem volt túl jó ötlet, sokkal finomabban kellett volna kezdeni, de hiszen annyira izgatott volt! Kinek jut eszébe ilyenkor barokkos körmondatokat gyártani, emelkedett stílusban, ünnepélyesen utalgatni a közeledő – életveszélyes – kalandra? Mert egy majd' kétméteres, vérszomjas fenevadat levadászni nem a piknikre induló embercsaládok szokása, nemde? Bár... Rose sosem tartott annyira komolyan lépést az Ephemeraldon kívüliek szokásaival, lehet, hogy ott már divattá vált ilyen túrákra indulni.
 Mekkora nagy ostoba volt, hogy azt hitte, a többiek csakúgy eljönnek majd vele!
 Erőszakosan megrázta a fejét. Tanult ő egyet s mást, mielőtt Borterbe jött volna, látott piszkos módszereket, csak egy baj volt velük: az ő ártatlan, jókislányos felfogása nem bírta elviselni ezeknek a tudatát. Már akkor is keserves zokogásban tört ki, amikor a tanító nénivel elmentek megnézni a háborúban lepusztult emlékvárosokat.
 Akkor meg mégis miért akart ő szörnyetegre vadászni?
 – Ha eljöttök velem, megszerzem nektek Kekectől a legínycsiklandozóbb málnatortát, amit valaha etettek! – jelentette ki magabiztos mosollyal. Oké, azért ez elég gyenge volt, ezt ő is könnyűszerrel belátta, viszont mihelyst May reményteljesen végig nyalt az alsó ajkán, bizakodni kezdett. Ha legalább a halálkaszájával féktelenül garázdálkodó lányt magával tudná vinni, lenne esélye.
 – Ingyen? – vonta fel Shadow a szemöldökét, tekintete huncut csillogása elárulta, hogyha Rose nemet mond, akkor vége a játéknak, természetesen a trió javára. Végül is, ez volt a cél, ugyanis a fiú a nyarat arra szentelte, hogy minél változatosabb módon szívassa meg a város lakóit, még magát a polgármestert is, természetesen, ehhez pedig szüksége volt Mayre, no meg persze Erikre is. Bár a szöszke többször töltötte be az áldozat, mint a mesterkedő szerepét, azért igencsak hozzá nőtt már, amit fiatalfelnőttes büszkesége miatt sohasem mondott volna ki nyíltan.
 – Teljesen ingyen – fúrta bele Rose sötétbarna szemeit Shadow fekete íriszeibe, mire a fiú megadóan sóhajtott. Azt persze elfelejtette, hogy Kekec, a cukrász különösképp kedvelte Rose-t, mióta az betegsége alatt besegített neki a konyhában és az eladásban egyaránt. Legközelebb körültekintőbbnek kell lennie... Már, ha lesz legközelebb. Ugyanis levadászni a merkeri fenyőerdőkben garázdálkodó kilencfarkú rókaszörnyet egyenlő volt a biztos halállal. Ő komolyan képtelen volt elhinni, Rose miért nem várta meg, amíg újabb küldetések jelennek meg a vizsgatáblán. Mondjuk szüzek kósza lelkének begyűjtése, vagy valami ilyesmi. Bár tapasztalatból tudta, hogy a fiatal lányok szellemei előszeretettel hozták a szívbajt az emberre. De legalább nem üldözték tűhegyes karmokkal a karjukon!
 – Rendben, Outteridge – állt fel végül a székről, amelyet Rose készített oda a temetkezési vállalkozás pultja elé. – Segítünk neked.
  A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, majd megköszönte a támogatást és kitessékelte barátait a házból, hogy mindenki felkészülhessen a holnapi indulásra. Végre teljesjogú tagja lehet Borter egyesületének! Amióta csak a városba jött, erre a pillanatra várt, és most végre elmehet a vizsgaküldetésére. Tudta jól, hogy előbb-utóbb könnyebb feladatok is felkerültek volna a fenyőből készült táblára, de már minden porcikája égett a vágytól új munkahelye végett. Végül is, Outteridge volt, és három nővére szintén hasonló ügyek után került be, élete végéig mardosta volna a szégyen, ha alább adja a mércét.
 Lássuk csak! Madlyn pisztolypárbajt vívott Weller szigetének elátkozott seriffnőjével, Henriett vérszomjas bohócszellemeket űzött el egy vándorcirkuszból, míg Tabitha leszerelt egy bérgyilkost. Igen, egyiket se mondaná olyan küldetésnek, amit félvállról lehetne venni. Testvérei mind komolyan megdolgoztak jelenlegi helyzetükért, nem akart csalódást okozni nekik.
 Aztán ott volt még az apja is... Múltja még nekik, saját lányainak is áthatolhatatlan, sűrű ködben úszott, amelyet lehetetlennek tűnt megközelíteni. Mégis büszkének akarta látni, érezni, ahogy a zárkózott szív, hacsak egy pillanatra is, de megnyílik feléjük, mielőtt ismét elrejtőzne.
 Igen, végtére is, megvoltak az indokai arra, miért pont ezt a feladatot akarta teljesíteni.
 Elégedetten sétált fel az emeleti lakórészre, ahol belépett a bal oldali első ajtón. A szobája. Apró, ám mégis takaros, összesen három bútordarabbal: íróasztal, ágy, szekrény. Mindig is elégedett volt vele. A zöldre festett falak felidézték benne az emléket, ahogy édesapja nekiment a létrának, és a tetejére készített festékesvödör a nyakába hullott. Hetekig nem jött ki a zöld szín vastagszálú, szénfekete hajából. Persze a tőle igencsak tartó özvegyasszonyok rögvest pletykálni kezdtek a temetkezési vállalkozásban folyó mutációs kísérletekről. Badarság!
 Rose a szekrényhez lépett, majd a felső polcról lerángatott egy bőrből készült övtáskát, melyet néhány hete vett a Piacon. Tökéletes lesz. Bár halálkaszájának, a két tőrnek nem volt benne hely, azoknak úgyis különlegesebb, kevésbé feltűnőbb rejteket gondolt ki. Több dolgot sikerült elsajátítania az átképzésén, mint hitte volna. Ugyanis az országban, Ephemeraldban alkalmazott rendszer az alap dolgokon kívül rengeteg mindenben eltért az oszakaitól. Az itteni halálistenek a csavaros észjárást részesítették előnyben, és nem rejtették el valódi énjüket a normál emberek elől, míg előző lakhelyén ennek a szöges ellentétét tapasztalhatta meg.
 Viszont volt valami, ami most mégiscsak jól jött régi életéből. Mégpedig az onigiri. Az étel remekül illett erre a kitudja, milyen hosszú útra, ezért miután előkészítette holnapi öltözékét – egy pár sportcipő, fekete nadrág, vörös ujjatlan blúz –, odalépett az íróasztalához, és a fiókból elővett háromezer yukont. A rizs nem épp az olcsó mulatságok közé tartozott, ugyanis importálni kellett az éghajlat végett. Mégis mennyi időbe fog telni, mire újra ennyi pénzt tud összekaparni? Ha teljesítik a küldetést, akkor gond megoldva, ugyanis a havi bér százezer yukon körül mozgott, a vizsgáért járó jutalom pedig félszer ennyi volt.
 Derékig érő, sötétbarna haját copfba fogta, majd levágtatott a lépcsőn, épp időben ahhoz, hogy második legidősebb nővérébe, Madlynbe ütközzön. A szőke halálisten épp akkor ért haza, és indult fel a szobájába jegyzetfüzete, továbbá egy vastag, a halálisten alfaj - nevezzük nevén, a vámpír - kialakulásáról szóló könyv társaságában. Rose illedelmesen köszöntötte, majd igyekezett tömören, visszafogott lelkesedéssel beszámolni vizsgafeladatának tárgyáról.
 – Hát húgi, te őrült vagy – csóválta meg mosolyogva a fejét Madlyn –, de sok sikert, szerintem ez pont hozzád illő küldetés lesz – kacsintott, aztán egy szélvész sebességével rohant a szobájába tanulni. Keménynek tűnt ez a történelem dolog.
 A Piac csak vasárnaponként nyitott ki, így Rose-nak szerencsére nem kellett túl messzire mennie. A többi napon ugyanis a házuk mögött kezdődő búzaföldeken álló üzletek szolgálták ki alapélelmiszerekkel a lakosokat. Mindenféle termény volt, feldolgozatlanul és készen egyaránt, kivéve a tenger gyümölcseit, amelyek a kikötői bódékban kaptak helyet.
 Délután öt óra lévén a boltosok többsége már kitette a zárva táblát, vagy legalábbis pakolni kezdett, hogy hazatérhessen, azonban az egyik, kissé roggyant külsejű bolt még nyitva állt. És sajnos pont az volt az, ahová Rose akárhányszor betért, mindig feszengve távozott. A tulaj ugyanis a város egyik legnagyobb különceként volt számon tartva, szinte szorosan az apja nyomában.
 Juliannek hívták, türkizkék, raszta haja szabadon hullt fedetlen, napbarnított vállára, orrában apró piercing ékeskedett, míg barna tekintete mindenkit nyájasan, ám mégis ürességgel átitatva pásztázott. Öltözéke még télen is harangujjú, fehér blúzból, továbbá kopott farmernadrágból és ki tudja hány évtizede hordott bőrcsizmából állt. De ami egész megjelenésére feltette a pontot, az a jobb vállától egészen a felső ujjpercekig húzódó tetoválás volt. Különbözőbbnél különbözőbb motívumok futottak végig karján.
 Éppen ezért, no meg kifogásolható modora végett, csak nagyon kevés vevő tért be a boltjába. Köztük kiemelkedő helyet kapott a sírásó, avagy Rose édesapja, továbbá annak barátai, a Vének, azaz a cipész-szabó Joe Shelter, az író Mira M. Asterix és a boszorkány, a csak nagy ritkán a városba látogató, amúgy annak szélén élő Emmelie. Végső soron, a boltnak megvolt a maga közönsége, csak épp nem hoztak annyi pénzt, amennyire szükség lett volna, és mégis, a férfin az alultápláltság egy csepp jele sem látszódott.
 – Mi járatban erre Rosie? – vigyorodott el Julian, ahogy a lány megacélozva idegsejtjeit, belépett az üzletbe. Utálta ezt a becenevet, amelyet a tulaj aggatott rá, ám mégsem említette meg neki. Minél kevesebbet kommunikált ezzel a fura alakkal, annál kevésbé érezte kiszolgáltatottnak magát.
 – Rizsért. Még mindig háromezerért adod, nemde? – vonta fel a szemöldökét Rose, mire a raszta lemondóan megcsóválta a fejét, szemeit pedig lesütötte. A pult alá nyúlt, és előhalászott egy zacskónyi rizst.
 – Kettőezerötszáz. Változnak az árak, ahogy mi is, nemde? – lökte a lány felé az ételt, majd kinyújtotta felé tetovált kezét. Rose kétkedve helyezte bele a megadott összeget. Muszáj volt valami felelnie, mielőtt távozna, már csak illendőségből is.
 – Csakúgy, ahogy mondod, Julian – felelte, és megemelte a pultról a zacskót. Már épp sarkon fordult, volna, amikor a férfi kérdése megállította. Egyre kevésbé tűnt vonzónak az onigiri ínycsiklandozó gondolata.
 – És hogy van a mi drága Grabberünk? – szólalt meg fennhangon a kékhajú, mire a halálisten kétkedő pillantással ajándékozta meg. Az apjáról szóló kérdések mindig is gyanakvást ébresztettek benne.
 – Emmelie-nél töltötték a napot a Vénekkel – válaszolt néhány másodpernyi hezitálás után, majd sietős léptekkel indult meg a kijárat felé.
 – Bajt szimatolok, Outteridge – kiáltotta utána a boltos –, jobb, ha vigyázol magadra!
 Azzal megeresztett egy keserű, száraz nevetést, Rose pedig, ha lehet, szinte rekordsebességgel sétált haza. Ezért utálta a Juliannél tett látogatásokat. A férfi mindig pontosan tudta, miben sántikál, anélkül, hogy bárkivel is beszélt volna. De legalább megvolt a rizs. Gyorsan megcsinálja az onigirit, aztán átolvassa az átképzésen már felületesen ugyan, de megtanult természetfeletti lényekről szóló tankönyvét. Ha sikerül kiderítenie, hogy a kilencfarkú róka milyen nagyobb csoportba sorolható bele, akkor onnantól fogva gyerekjáték lesz teljesítenie a vizsgáját. Persze, ehhez szüksége volt Shadow-ékra is.
 Néhány óra után eszébe jutott, hogy elfelejtett szólni nekik az indulás időpontjáról. A fenébe! Összegyúrta az utolsó rizsgombócot is, majd bevágta őket egy dobozba és az órára pillantott. Este hét. Ha szerencséje van, barátai még a Málnaálomban süteményeznek, így nyakon csípheti őket. Azonban a park majdnem a város túlsó végében helyezkedett el, így nagyon meg kellett szaporáznia a lépteit.
 Szinte szélvészként rontott ki a házukból, majdnem elsodorva magával a munkából épp hazaérő Henriettet, azonban szokásától eltérően most csak egy gyors bocsánatkérést mormogott el nővérének. Ráér a többivel akkor törődni, ha hazatért, nemde?
 Negyedóra múlva már kifulladva támasztotta a cukrászda ajtaját, és lihegve intett a cukrásznak, Kekecnek. A trió a bejáratnak háttal, a pultnál üldögélt, elégedetten nyammogva a málnáspiskótákon, aztán Kekec lelkesedését látva, méltóztattak megfordulni, hogy szemre vételezzék a jövevényt.
 – Csá! – intett neki May, majd vigyorogva magukhoz invitálta. – Isteni a kaja, mint mindig! – kacsintott felemás szemeivel Kekecre, aki nevetve megvakarta tarkóját, majd kérdés nélkül Rose elé lökött egy teli tányért.
 – Szóval mi járatban erre? – kérdezte Shadow, ajkain elégedett mosoly táncolt, ahogy folytatta. – Te is szeretnéd méltó módon elkölteni az utolsó vacsorádat?
 – Ki tudja – forgatta meg a szemét Rose. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, holnap reggel nyolckor találkozunk a könyvtár előtt. Majd kölcsönveszem apa szekerét, mostanában úgysem megy vele sehová.
 Erik rémülten nyögött egyet, majd remegve megigazgatta az orrán ülő feketekeretes szemüveget.
 – Muszáj? Mikor legutóbb utaztam vele, ráültem egy alkarcsontra! – panaszkodott, miközben a szörnyű emlék hatására gyöngyözni kezdett homlokán az izzadságcseppek.
 – Nyugalom Erik, át fogom nézni, mielőtt elindulunk vele, becsszó – mosolygott Rose, majd miután az utolsó falatot is lenyelte a süteményből, letett kétszáz yukont a pultra és jó éjszakát kívánva távozott. Ki kell pihennie magát a nagy nap előtt!

 Íme, ez volt az első történet, első fejezete. Remélem, elnyerte a tetszéseteket! Örömmel fogadom a visszajelzéseket komment, vagy feliratkozás formájában. A történet Wattpaden is olvasható: Kilencfarkú Rémálom.